A gerilla, mint partizán-harcos a történelemben
„Az emberiség minden korszakában, valamennyi háborújában és harcában léteztek háborús és harci szabályok, következésképpen a szabályok áthágásának és semmibevételének esetei is. Különösen a felbomlás korszakaiban, például a harmincéves háború idején német földön (1618-1648), továbbá a világtörténelem valamennyi polgárháborújában és gyarmati háborújában mutatkoztak olyan jelenségek, amelyeket a partizánságra jellemzőnek lehet nevezni.” (Schmitt 2002b:106)[1]
Carl Schmitt partizánelmélete szerint - Theorie des Partisanen (Partizánkönyv) – a „partizánféle” harcosok jellegzetességei az államisághoz való viszonyrendszer alapján értelmezhetőek, és a lépésről lépésre kibontakozó irregularitás szerint a partizán-harcos három történeti típusának meglétét igazolja: a gerilláét, a forradalmárét, illetve a terroristáét. E három típust identitásuk, illetve annak differenciálódása különbözteti meg, melynek legfontosabb különbsége, azok ellenséghez való viszonya.
A partizán-harcos előképe valószínűleg csak egyszerű szabálysértő lehetett, aki saját, semmibe vett érdekeit igyekezett képviselni, leginkább saját szakállára, saját érdekében működött, s akinek esetleges vállalkozásai váltakozó sikerrel kecsegtették bármelyik harcoló félt. Így aztán többnyire üldözték is, hiszen a hadsereg az ellenséggel vette fel a harcot, a rendőrség pedig a fosztogatókat regulázta meg.
Amint azonban a magánfegyveres közügyért igyekszik harcolni, és szövetkezik más irregulárisan küzdő egységekkel, már hadi-politikai tényezővé válik, még akkor is, ha nem tagja a reguláris hadseregnek. Sőt, civil harcos, aki külső megjelenése, öltözete alapján sem katona, hanem olyan személy aki átmenetileg egy közügy érdekében fogott fegyvert a kezébe.
Schmitt szerint a történelem első valóságos partizánja, aki kockáztatni merte a szabálytalan, rendhagyó harcmodort az első új típusú reguláris haderő ellen, az 1808-as spanyol függetlenségi háború partizánja volt. "Kalapács és üllő"-hadjáratként szokták nevezni, amelyben a 40-80.000 fős, Arthur Wellesley, Wellington hercege által vezetett brit-portugál csapatok alkotta kalapács, széjjelzúzta Napóleon francia haderejét a spanyol reguláris katonaság és gerillák, illetve a portugál milícia alkotta üllőn.
A háború idején az angol pártfogással működő portugál milíciák és spanyol gerillák igen sok francia katonát tartóztattak fel. Az angoloknak ez megfelelt, mert így jóval kedvezőbben jártak, mintha súlyos költségek mellett reguláris egységeket szereltek volna fel ugyanerre a feladatra. Ez a világtörténelem legelső és egyben talán legsikeresebb partizánháborúja volt, s innen kapta elnevezését ez a fajta hadviselés is: a spanyol „guerra de guerillas” („kis háborúk háborúja”) kifejezésből. (Az „-illa” , mint kicsinyítő képző használata, talán érzékelteti azt a méretbeli különbséget, mely a gerilla-hadsereg és ellenfele, a reguláris, állami hadsereg között jelen van. Maga a spanyol szó, „guerra”, a korai germán „werra”, illetve a középkori holland „warre” szavakból eredeztethető, s a vizigótok honosították meg az Ibériai-félszigeten a Kr.u. V. században.)
A sikerek ellenére azonban komoly károkat is okozott a gerillaháború mindkét félnek: a spanyol szabadságharcosok a franciákon kívül saját népességüket is megfélemlítették sorozatos fosztogatásaikkal és a kényszersorozásokkal. Ezért a háború későbbi szakaszában a hatóságok már igyekeztek reguláris egységekbe szervezni a gerillákat, melynek azonban számottevő hátrányai is voltak: a nagyobb katonai szigor leredukálta a szökések arányát, azonban a szervezettebb csapatok tagjai könnyebben áldozatul eshettek a rajtaütések alkalmával. Így aztán csak kevesen, és főként a gerilla-vezérek közül álltak be a reguláris csapatok soraiba, és ők is elsősorban a kegyelem, illetve a tiszteknek járó ellátmány miatt.
A spanyol egységek közül kizárólag a gerillák vették fel eredményesen a harcot a jól képzett, reguláris francia hadak ellen, ugyanis minden alkalommal, amikor a hivatalos spanyol hadsereg állt szemben a franciákkal, elkeserítő vereséget szenvedtek. Amint azonban a vesztes reguláris spanyol egységek közül a harcosok átszivárogtak a gerillák közé, nagyobb területen, kisebb anyagi és ember-veszteséggel tudtak hatékonyan működni. Wellington végső diadalát gyakorta tulajdonítják annak, hogy a gerillák teljesen demoralizálták Napóleon seregét. (De Schmitt szerint a Napóleon ellen kibontakozott porosz és orosz partizán-küzdelmek is hasonló védekező jellegű gerilla-háborúk voltak.)
Schmitt arra is rávilágít, hogy miért: mert a partizán azonosíthatatlan harcos. Szerinte az tekinthető partizánnak, „aki kerüli, hogy fegyvereit nyíltan viselje, aki lesállásból támadva harcol, aki álcázása érdekében nemcsak az ellenség egyenruháját használja fel, nemcsak rögzített vagy kötetlen rangjelzéseket alkalmaz, hanem a legkülönfélébb civil ruhákat ölti magára. A partizán legerősebb fegyvere a titokzatosság, a sötétség és a homály, melyekről nem mondhat le becsületes módon anélkül, hogy ezáltal el ne veszítené az irregularitás terét, vagyis anélkül, hogy ezáltal meg ne szűnne partizánnak lenni.” (Schmitt 2002b: 126)[2]
Lényegében nem különbözteti meg magát a civil lakosságtól semmivel, nem lehet tudni, hogy ki irányítja, és általában véve is figyelmen kívül hagyja a hadi jog követelményeit.
A gerilla hadviselés általános meghatározása: egy olyan, nem konvencionális, a szabályokhoz nem ragaszkodó küzdelem módszere, melyben harcosok kis csoportjai mozgékony, váratlan, és meglepő taktikákat igyekeznek alkalmazni, mint lesben állás, rajtaütés, stb., hogy sikeresen legyőzzék ellenfelüket, mely gyakran egy nagyobb, de kevésbé mozgékony hadsereg. Jellemzően a kisebb gerilla hadsereg kényszeríti rá saját defenzív helyzetét ellenfelére, hogy ezáltal bevonja azt egy olyan terepre, mely alkalmasabb a gerilla-hadviseléshez, vagy előnyt kovácsol saját intenzívebb mobilitásából azáltal, hogy meglepetésszerű támadásokat vezet sebezhető célpontok ellen, gyakran mélyen az ellenséges területen belül.
A gerilla harcmodort természetesen nem szabad összekeverni egy reguláris erő biztosított, vagy fedezett műveletével, vagy olyan defenzív manőverrel, mely a csata elől való kitérésen alapul, mint amilyet Fabius Maximus Cunctator (a „Halogató”) alkalmazott római légióival (reguláris erők voltak!) Hannibál ellen.
Schmitt a partizán kifejezést könyvében összefoglaló meghatározásként, kategóriaként alkalmazza, ugyanis az irreguláris harcost eddigi története során országonként és háborúként más-más nevekkel illették minden korban: volt gerilla, franc-tireur, hivatásos forradalmár, illegális harcos, terrorista és hasonlók.
Schmitt partizánja a politikai fogalmak meghatározásai szerint jelentős átalakuláson megy keresztül: „a haza defenzív őseredeti megvédelmezőjének” szerepétől jut el a „világuralomra törő agresszív aktivistájának” alakjáig (Schmitt 2002b:121)[3], s így lesz a gerillából forradalmár, majd terrorista.
A folyamat legfontosabb eleme, hogy ellensége vele együtt mindinkább elszakad az államiság kényszereitől; az irreguláris harcos folyamatosan „a jogtalanná tett ellenségességben keresi jogait.” (Schmitt 2002b: 159)[4]
A gerilla ellenfele egy reális és létező, valóságos ellenfél, akik saját magukat helyezték az ellenfél helyzetébe, mert a nemzetközi jog megállapodásai szerint is megtámadtak egy adott országot. Ugyanakkor a gerilla nem egy „világméretű” totális ellenféllel áll szemben, akit mindenestől meg kell semmisíteni. Ez már a hivatásos forradalmár ellenfele.
A forradalmár is polgári harcos, a gerillától azonban két dologban eltér. Egyfelől fellépése során nincs háború, legalábbis a forradalmár nem országok közötti hadviselésben akar részt venni. Másfelől nem területvédő szándékkal háborúzik, ő eszmék, ideák és ügyek elkötelezettje, szemben a gerillával, aki „azt a darab földet védelmezi, amelyhez őseredeti kapcsolat fűzi. Taktikájának felfokozott mozgékonysága ellenére alappozíciója védekező jellegű maradt.” (Schmitt 2002b: 160)[5]
A gerilla hadviselés folyamata:
A legalacsonyabb szintű cél: kismértékű rajta ütések, elrejtőzés és kisebb támadások eredményes kivitelezése. Az ókorban ilyenek voltak a különböző barbár törzsek küzdelmei a római birodalom reguláris egységeivel, a légiókkal szemben. A modernkor hadviselésének szempontjai szerint ezek a küzdelmek mára terrorista, vagy egyéb lázadó vagy forradalmi csoportok hadműveleteivé váltak.
A legmagasabb szintű végcél: egy teljes mértékben integrált politikai-katonai stratégia, mely magában foglal kisebb és nagyobb egységeket, valamint folyamatosan változó, mobil hadviselést alkalmaz, mely tartalmazhatja mind az alacsony fokú „gerilla”-harcmodort, mind a nagy, mobil formációkat alkalmazó reguláris hadsereg harcmodorát.
Az utóbbi szakasz tökéletes kifejeződése megfigyelhető volt Mao Ce-tung (Kína), illetve Vo Nguyen Giap (Vietnam) stratégiájában.
Mao elméletét és politikusi működését Schmitt is igen számottevőnek tartja, mégpedig abból a perspektívából, hogy megpróbálta a gerilla és a forradalmár, a területi küzdelem és a világforradalom összekapcsolását. Eredetisége abban rejlik, hogy egyesíteni tudta a tér nélküli világméretű rivális elleni harcot és a gyarmatosítók elleni küzdelmet, elmélyítve ezzel Clausewitz formuláját, miszerint „A háború a politika folytatása, csak más eszközökkel.”
Schmitt véleménye szerint az egyszerű és átütő erejű maoi eszme lényege, hogy „a háború értelme az ellenségességben rejlik. Mivel a háború a politika folytatása, ezért, legalábbis lehetőség szerint, az ellenségesség egyik elemeként mindig tartalmazza a politikát is; és ha a béke magában foglalja a háború lehetőségét – ami hát sajnos a tapasztalatok szerint így van –, az akkor a potenciális ellenségesség mozzanatát is tartalmazza. A kérdés csak az, vajon az ellenségességet lehet-e védelmi intézményekkel korlátozni és szabályozni, tehát az ellenségesség relatív vagy abszolút jellegű. Ezt magának a hadviselőnek kell eldöntenie a saját kockázatára. A partizánból kiindulva gondolkodó Mao számára a mai béke csupán a valóságos ellenségesség megnyilvánulási formája, mely az úgynevezett hidegháborúban sem szűnt meg.” (Schmitt 2002b: 139)[6]
A modern gerilla hadviselésnek (annak legmagasabb szintjén) tartalmaznia kell bizonyos integrált folyamatokat, kiegészítve különböző modern doktrínákkal, szervezetekkel, szakképzettséggel és propagandával. A gerilláknak, mint kis, szétszóródott, támadó egységeknek kell tudni működni, de ugyanakkor képesnek kell lenniük reguláris egységekkel való együttműködésre, vagy kombinálniuk kell a raj, szakasz, illetve zászlóalj-méretű egységeket kiterjedt, mobil hadműveletekben is. Tapasztaltságuk és szervezettségük ezen szintjén alapulva, mindenfajta szokáson, módon belül elmozdulhatnak, amit az adott szituáció megkövetel, hiszen a gerilla hadviselés meglehetősen flexibilis, távolról sem rugalmatlan.
Taktika és stratégia
A gerilla hadviselés taktikája intelligencia, elrejtőzés, fortély, szabotázs és kémkedés változatos és rugalmas alkalmazásán alapszik, mellyel bármilyen hatalmat képes aláaknázni hosszantartó, mély intenzitású konfrontációval.
Egészen sikeres lehet népszerűtlen idegen, vagy helyi rezsim ellen, ahogy azt a vietnámi konfliktus is mutatta. A gerilla hadsereg fokozhatja a megszállás, vagy kolonizációs jelenlét fenntartásának költségeit, sok esetben jobban is, mint ahogy azt az idegen hatalom el tudja viselni. A népszerűtlen helyi rezsimekkel szemben általában átvehetik az irányítást, vagy lehetetlenné tehetik azt különböző terrorcselekményekkel és szabotázzsal, sőt, az erők kombinálásával akár le is mondathatják helyi ellenfeleiket egy szabályos, konvencionális összecsapásban.
Ezek a taktikák hasznosak az ellenfél demoralizálásában, amíg a gerillák morálját emelik.
Sok esetben a gerilla-taktika lehetővé teszi egy kis, mobil egység számára is, hogy nála sokkal nagyobb és jobban felszerelt hadsereget is távol tartson, akár hosszabb időn keresztül is. Ez a stratégia mutatkozott meg Oroszország második csecsen háborújában, 1999-ben, vagy a második szeminola háborúban, Florida mocsaras vidékén 1835-1842 között.
A csecsen háború támogatta Vlagyimir Putyin hazai népszerűségét, aki egy hónappal azután el is indította az orosz reguláris hadsereget Csecsenföldre, hogy megválasztották miniszterelnöknek. A háború azonban, elhúzódásával egyre népszerűtlenebb lett az orosz lakosság körében is, lassanként az orosz lakosság 70%-a úgy gondolta, hogy tárgyalásokat kellene kezdeményezni a szeparatistákkal, s csak 16%-uk vélekedett úgy, hogy a hadjáratot folytatni kellene. Végül a konfliktus két emlékezetes terrorcselekményben kulminálódott, melyek tökéletesen aláásták az orosz hadvezetés tekintélyét:
2002-ben csecsen szeparatisták foglyul ejtettek több mint 850 túszt a Moszkvai Színházban, s két és fél napos hiábavaló próbálkozás és tárgyalás után az orosz OSNAZ (a KGB speciális célú különítménye) titkos akcióban egyfajta rejtélyes összetételű vegyi anyagot juttatott az épület szellőző berendezésébe, amely által ugyan a terroristák közül mindenki meghalt, de 129 civil is életét veszítette.
A másik ilyen tragikusan végződött terrorcselekmény a beslani iskola ellen elkövetett túszdráma volt 2004. szeptember 1.-én, ahol több mint 1200 gyermeket és felnőttet ejtettek foglyul csecsen muszlim gerillák Észak-Oszétiában. A krízis harmadik napján az orosz reguláris erők tüzet nyitottak a túszok fogvatartóira, s a meggondolatlan és a túszokat figyelmen kívül hagyó cselekmény során 344 civil halt meg a tűzharcban, melyből 186 gyermek volt, s több százan megsebesültek.
A gerilla hadviselés szervezete, struktúrája
A gerilla hadviselés szervezete kis helyi, felkelő csoportok pár tucat résztvevőitől harcosok tízezreiig terjedhet, felvonultatva haderejét az apró terrorista-sejtektől, csoportoktól az ezred-nagyságú egységekig. A legtöbb esetben létezik egy legfelsőbb vezetőség is, akik nyilvánvaló és konkrét politikai célokat tűznek ki maguk elé. A szervezet tipikusan két szárnyra osztható; katonai, illetve politikai szárnyra; néha megengedve a politikai vezetésnek a különböző katonai támadások „kézenfekvő visszautasítását” is. A katonai szárnyon belül a következő egységek találhatók: terror sejtek, illetve szabotőrök, különböző terep csapatok, kiképzés, logisztika. A politikai szárny résztvevői: szimpatizánsok, kollaborátorok, külföldi támogatók. A legkidolgozottabb hadviselési struktúrája a kínai, illetve a vietnámi kommunistáknak volt a kelet- és délkelet-ázsiai függetlenségi háborúkban.
Etikai kérdések
Civileket megtámadhatnak, vagy akár meg is ölhetnek büntetésül állítólagos kollaborálásért, vagy megfélemlítés, illetve korlátozás címén. Az ilyen támadásokat a gerilla parancsnokság rendszerint szentesíteni szokta, valamiféle kitűzött politikai cél elérésének érdekében. Az ilyen támadások általában gyengítik a polgári egyének morálját, azzal, hogy támogatják a gerillák ellenfeleinek degradálását. A polgárháborúkban szintén alkalmazhatnak hasonló szándékos támadásokat a polgárság, a civil lakosság ellen, mind gerilla-csoportoktól, mind reguláris egységektől elkövetve bizonyos az atrocitásokat.
Etnikai és vallási ellenségeskedések szintén lehetnek kiváltó okai nagyfokú vérengzéseknek, merényleteknek, sőt, fajirtásnak is, ahogy a konkurens pártok nagymértékű erőszakhoz folyamodnak a célba vett civil népesség körében.
Idegen hatalom ellen a gerillák bizonyos esetekben irányítják támadásaikat a civil lakosság ellen; amennyiben úgy érzik, hogy az idegen hatalom túl erős lenne ahhoz, hogy közvetlenül szembeszálljanak vele hosszú távon. A legjobb példa erre Vietnam, ahol a bombázások és a terrortámadások egészen általánosak voltak a civilek ellen, és gyakran eredményesen demoralizálták a helyi véleményt, mely esetlegesen támogatta az uralkodó rezsimet és annak amerikai támogatóit.
Amíg a támadások amerikai bázisok ellen hosszadalmas és körülményes tervezést igényeltek, ráadásul kockázatos és nagymértékű emberáldozattal jártak volna, addig a civil szférában végrehajtott, kisebb mértékű terrorcselekmények könnyebben kivitelezhetőek voltak. Az ilyen támadásoknak nemzetközi szintű hatása volt, demoralizálták az amerikai véleményt, és sürgették az amerikai csapatkivonásokat is.
Irakban a 2003-as amerikai megszállás óta a legtöbb haláleset nem az idegen megszálló egységeken belül, hanem a polgári lakosság körében volt, ahogy a hadviselő pártok polgárháborúba sorolták az országot, mely etnikai és vallási ellenségeskedéseken alapszik. Érvelések sorakoznak fel azt a problémakört illetően, hogy vajon nyugtalanságot, zűrzavart fog e okozni az amerikai közvéleményen belül is az a kérdés, hogy telepítsenek-e továbbra is amerikai csapatokat Irakba? Ezzel szemben a civileket ért terrortámadások alkalmazása káosz-helyzetet teremtett szerte a nagyvilágban, s így az Egyesült Államok területén belül is.
Azonban a háborús infrastruktúrára épülő, az azt kiszolgáló iparágak, és elsősorban azok tulajdonos-társaságai anyagi érdekeiket szem előtt tartva, továbbra is a megszállás és a beavatkozás folytatása mellett lobbiznak. Ezek az érdekkörök azonban gyakran összefonódnak az aktuál-politikával, illetve a megszálló országok felsőbb vezetésével, így továbbra is fenntartva a folyamatossá váló, és inkább megoldásra váró konfliktushelyzetet.
Michael Moore, amerikai filmrendező ezt az összefonódást, illetve az USA hiábavaló iraki háborúját mutatja be az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11.-i terrortámadás tükrében Fahrenheit 9/11 című munkájában. A dokumentumfilm (mely az amerikai közvélemény jelentős részét képviseli) számos díjat és elismerést söpört be, s hangos szószólója a G. W. Bush külpolitikáját illető kritikának. Filmjében a rendező kitér Bush gyors és valószerűtlen felemelkedésére, és arra, hogy kiknek a támogatásával került az ország élére. A film hangsúlyozza az iraki offenzíva értelmetlenségét, és sejteti a rendező véleményét is azt illetően, hogy valójában az iraki olaj feletti rendelkezés miatt támadták meg az országot.
Ezek az esetek azonban már inkább a forradalmár, polgárháborús harcos és terrorista küzdelmeit mutatják, s nem annyira a gerilláét.
A gerilla-forradalmár tipikus alakját talán Che Guevara testesítette meg, aki eseményteli, izgalmas és a szocialista forradalom eszméjétől vezérelt életét Bolíviában fejezte be 1967-ben. Véleménye szerint ez az ország rendelkezett az adott pillanatban a legideálisabb feltételekkel a szocialista forradalomra, melyet szándéka szerint a gerillaharc által később az egész dél-amerikai kontinensre kiterjesztett volna. Kubai önkéntesekből és bolíviai aktivistákból megalakította a Bolíviai Nemzeti Felszabadítási Hadsereget, de korábbi kongói kudarcából okulva a parancsnoki posztot magának tartotta meg. Katonai akciókat hajtott végre irreguláris egységeivel az Andok hegyeinek gerillaharcra tökéletes terepén, de a kezdeti sikerek ellenére végül egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a helyi lakosság és a helyi politikai mozgalmak támogatása nélkül küldetése sikertelen lesz, azok ugyanis megtagadták a gerillákkal való mindenfajta együttműködést.
1967. október 8.-án Quebrada del Yuro mellett társaival együtt elfogták, és másnap a bolíviai elnök, René Barrientos parancsára kivégezték.
Halálával azonban Che akaratlanul is borsot tört Barrientos elnök orra alá, amely a boliviai hadművelet idején írt naplójával volt összefüggésben, melyet a katonák Guevara málhája között találtak meg. Egy évvel Che halála után Barrientos bizalmasa és belügyminisztere, Antonio Arguedas eltűnt a naplóval, majd a jegyzetek rejtélyes módon Kubában bukkantak fel, s ott adták ki Fidel Castro előszavával. Ez komolyan kétségbe vonta Barrientos nagy nehezen kivívott belföldi és nemzetközi reputációját és megbecsülését.
Halála után szinte azonnal megkezdődött legendává válása. Világszerte demonstrációkat tartottak tiltakozásul kivégzése ellen, s függetlenül vitás szerepvállalásától, rövid idő alatt korunk egyik világszerte legelismertebb ikonjává vált. Halálának helyén ma egy kápolna található, ahol a mélyen vallásos helybeliek egy bizonyos San Ernesto de La Higuera nevű szentet tisztelnek. Még II. János Pál pápa is így nyilatkozott: "Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni."[7]
Az Egyesült Államokban létező kubai szervezetek, illetve a demokratikus ellenzék azonban teljes mértékben elítélik Che kubai ténykedését, gyilkosnak bélyegzik és egy véres diktatúra és pártállam egyik megalapítójaként őt tartják felelősnek számtalan civil megöletéséért még partizán időszakából, több száz bebörtönzöttet végeztetett ki a La Cabaña börtönben, miután hatalomra került, és ő volt a felelős a kubai „gulág” megalapításáért, és az első munkatábor felállításáért Guanahacabibesben.
A háború törvényei
Gerillának veszélyes lenni, mivel nem ismerik el őket legális harcosoknak, mert nem viselnek egyenruhát (hogy minél hatékonyabban összekeveredhessenek a helyi lakossággal), illetve egyenruhájuk és megkülönböztető jelzéseik nincsenek oly módon elismerve, mint a reguláris egységeké.
Az 1977-es Első Kiegészítő Jegyzőkönyv az 1949. augusztus 12.-én aláírt Genfi Egyezményekhez 44. cikkelyének 3. és 4. szakaszában a „Nemzetközi Fegyveres Konfliktusok Áldozatainak Védelme” rendelkező részei elismerik azt a harcost, aki a küzdelem természetéből adódóan nem visel egyenruhát, miközben viszont fegyvert visel egy nyíltan katonai hadművelet során. Ez a törvény a nem uniformizált gerillaharcosoknak törvényes elismertséget ad azokkal az országokkal szemben is, melyek ratifikálták a megállapodást. Azonban ugyanez az egyezmény a 37.1.c cikkelyében megjegyzi, hogy „a civil nem-harcos státusának színlelése” árulást képez, és a Genfi Egyezmény tiltja.
Felhasznált irodalom:
http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
( http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06.html )
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lszigeti_h%C3%A1bor%C3%BA
http://en.wikipedia.org/wiki/Moscow_hostage_crisis
http://en.wikipedia.org/wiki/Second_Chechen_War
http://en.wikipedia.org/wiki/OSNAZ
http://en.wikipedia.org/wiki/Beslan_school_hostage_crisis
http://hu.wikipedia.org/wiki/Fahrenheit_9/11
http://hu.wikipedia.org/wiki/Che_Guevara#endnote_fn7
[1] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[2] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[3] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[4] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[5] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[6] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[7] http://www.katolikus.hu/news/980123.html
„Az emberiség minden korszakában, valamennyi háborújában és harcában léteztek háborús és harci szabályok, következésképpen a szabályok áthágásának és semmibevételének esetei is. Különösen a felbomlás korszakaiban, például a harmincéves háború idején német földön (1618-1648), továbbá a világtörténelem valamennyi polgárháborújában és gyarmati háborújában mutatkoztak olyan jelenségek, amelyeket a partizánságra jellemzőnek lehet nevezni.” (Schmitt 2002b:106)[1]
Carl Schmitt partizánelmélete szerint - Theorie des Partisanen (Partizánkönyv) – a „partizánféle” harcosok jellegzetességei az államisághoz való viszonyrendszer alapján értelmezhetőek, és a lépésről lépésre kibontakozó irregularitás szerint a partizán-harcos három történeti típusának meglétét igazolja: a gerilláét, a forradalmárét, illetve a terroristáét. E három típust identitásuk, illetve annak differenciálódása különbözteti meg, melynek legfontosabb különbsége, azok ellenséghez való viszonya.
A partizán-harcos előképe valószínűleg csak egyszerű szabálysértő lehetett, aki saját, semmibe vett érdekeit igyekezett képviselni, leginkább saját szakállára, saját érdekében működött, s akinek esetleges vállalkozásai váltakozó sikerrel kecsegtették bármelyik harcoló félt. Így aztán többnyire üldözték is, hiszen a hadsereg az ellenséggel vette fel a harcot, a rendőrség pedig a fosztogatókat regulázta meg.
Amint azonban a magánfegyveres közügyért igyekszik harcolni, és szövetkezik más irregulárisan küzdő egységekkel, már hadi-politikai tényezővé válik, még akkor is, ha nem tagja a reguláris hadseregnek. Sőt, civil harcos, aki külső megjelenése, öltözete alapján sem katona, hanem olyan személy aki átmenetileg egy közügy érdekében fogott fegyvert a kezébe.
Schmitt szerint a történelem első valóságos partizánja, aki kockáztatni merte a szabálytalan, rendhagyó harcmodort az első új típusú reguláris haderő ellen, az 1808-as spanyol függetlenségi háború partizánja volt. "Kalapács és üllő"-hadjáratként szokták nevezni, amelyben a 40-80.000 fős, Arthur Wellesley, Wellington hercege által vezetett brit-portugál csapatok alkotta kalapács, széjjelzúzta Napóleon francia haderejét a spanyol reguláris katonaság és gerillák, illetve a portugál milícia alkotta üllőn.
A háború idején az angol pártfogással működő portugál milíciák és spanyol gerillák igen sok francia katonát tartóztattak fel. Az angoloknak ez megfelelt, mert így jóval kedvezőbben jártak, mintha súlyos költségek mellett reguláris egységeket szereltek volna fel ugyanerre a feladatra. Ez a világtörténelem legelső és egyben talán legsikeresebb partizánháborúja volt, s innen kapta elnevezését ez a fajta hadviselés is: a spanyol „guerra de guerillas” („kis háborúk háborúja”) kifejezésből. (Az „-illa” , mint kicsinyítő képző használata, talán érzékelteti azt a méretbeli különbséget, mely a gerilla-hadsereg és ellenfele, a reguláris, állami hadsereg között jelen van. Maga a spanyol szó, „guerra”, a korai germán „werra”, illetve a középkori holland „warre” szavakból eredeztethető, s a vizigótok honosították meg az Ibériai-félszigeten a Kr.u. V. században.)
A sikerek ellenére azonban komoly károkat is okozott a gerillaháború mindkét félnek: a spanyol szabadságharcosok a franciákon kívül saját népességüket is megfélemlítették sorozatos fosztogatásaikkal és a kényszersorozásokkal. Ezért a háború későbbi szakaszában a hatóságok már igyekeztek reguláris egységekbe szervezni a gerillákat, melynek azonban számottevő hátrányai is voltak: a nagyobb katonai szigor leredukálta a szökések arányát, azonban a szervezettebb csapatok tagjai könnyebben áldozatul eshettek a rajtaütések alkalmával. Így aztán csak kevesen, és főként a gerilla-vezérek közül álltak be a reguláris csapatok soraiba, és ők is elsősorban a kegyelem, illetve a tiszteknek járó ellátmány miatt.
A spanyol egységek közül kizárólag a gerillák vették fel eredményesen a harcot a jól képzett, reguláris francia hadak ellen, ugyanis minden alkalommal, amikor a hivatalos spanyol hadsereg állt szemben a franciákkal, elkeserítő vereséget szenvedtek. Amint azonban a vesztes reguláris spanyol egységek közül a harcosok átszivárogtak a gerillák közé, nagyobb területen, kisebb anyagi és ember-veszteséggel tudtak hatékonyan működni. Wellington végső diadalát gyakorta tulajdonítják annak, hogy a gerillák teljesen demoralizálták Napóleon seregét. (De Schmitt szerint a Napóleon ellen kibontakozott porosz és orosz partizán-küzdelmek is hasonló védekező jellegű gerilla-háborúk voltak.)
Schmitt arra is rávilágít, hogy miért: mert a partizán azonosíthatatlan harcos. Szerinte az tekinthető partizánnak, „aki kerüli, hogy fegyvereit nyíltan viselje, aki lesállásból támadva harcol, aki álcázása érdekében nemcsak az ellenség egyenruháját használja fel, nemcsak rögzített vagy kötetlen rangjelzéseket alkalmaz, hanem a legkülönfélébb civil ruhákat ölti magára. A partizán legerősebb fegyvere a titokzatosság, a sötétség és a homály, melyekről nem mondhat le becsületes módon anélkül, hogy ezáltal el ne veszítené az irregularitás terét, vagyis anélkül, hogy ezáltal meg ne szűnne partizánnak lenni.” (Schmitt 2002b: 126)[2]
Lényegében nem különbözteti meg magát a civil lakosságtól semmivel, nem lehet tudni, hogy ki irányítja, és általában véve is figyelmen kívül hagyja a hadi jog követelményeit.
A gerilla hadviselés általános meghatározása: egy olyan, nem konvencionális, a szabályokhoz nem ragaszkodó küzdelem módszere, melyben harcosok kis csoportjai mozgékony, váratlan, és meglepő taktikákat igyekeznek alkalmazni, mint lesben állás, rajtaütés, stb., hogy sikeresen legyőzzék ellenfelüket, mely gyakran egy nagyobb, de kevésbé mozgékony hadsereg. Jellemzően a kisebb gerilla hadsereg kényszeríti rá saját defenzív helyzetét ellenfelére, hogy ezáltal bevonja azt egy olyan terepre, mely alkalmasabb a gerilla-hadviseléshez, vagy előnyt kovácsol saját intenzívebb mobilitásából azáltal, hogy meglepetésszerű támadásokat vezet sebezhető célpontok ellen, gyakran mélyen az ellenséges területen belül.
A gerilla harcmodort természetesen nem szabad összekeverni egy reguláris erő biztosított, vagy fedezett műveletével, vagy olyan defenzív manőverrel, mely a csata elől való kitérésen alapul, mint amilyet Fabius Maximus Cunctator (a „Halogató”) alkalmazott római légióival (reguláris erők voltak!) Hannibál ellen.
Schmitt a partizán kifejezést könyvében összefoglaló meghatározásként, kategóriaként alkalmazza, ugyanis az irreguláris harcost eddigi története során országonként és háborúként más-más nevekkel illették minden korban: volt gerilla, franc-tireur, hivatásos forradalmár, illegális harcos, terrorista és hasonlók.
Schmitt partizánja a politikai fogalmak meghatározásai szerint jelentős átalakuláson megy keresztül: „a haza defenzív őseredeti megvédelmezőjének” szerepétől jut el a „világuralomra törő agresszív aktivistájának” alakjáig (Schmitt 2002b:121)[3], s így lesz a gerillából forradalmár, majd terrorista.
A folyamat legfontosabb eleme, hogy ellensége vele együtt mindinkább elszakad az államiság kényszereitől; az irreguláris harcos folyamatosan „a jogtalanná tett ellenségességben keresi jogait.” (Schmitt 2002b: 159)[4]
A gerilla ellenfele egy reális és létező, valóságos ellenfél, akik saját magukat helyezték az ellenfél helyzetébe, mert a nemzetközi jog megállapodásai szerint is megtámadtak egy adott országot. Ugyanakkor a gerilla nem egy „világméretű” totális ellenféllel áll szemben, akit mindenestől meg kell semmisíteni. Ez már a hivatásos forradalmár ellenfele.
A forradalmár is polgári harcos, a gerillától azonban két dologban eltér. Egyfelől fellépése során nincs háború, legalábbis a forradalmár nem országok közötti hadviselésben akar részt venni. Másfelől nem területvédő szándékkal háborúzik, ő eszmék, ideák és ügyek elkötelezettje, szemben a gerillával, aki „azt a darab földet védelmezi, amelyhez őseredeti kapcsolat fűzi. Taktikájának felfokozott mozgékonysága ellenére alappozíciója védekező jellegű maradt.” (Schmitt 2002b: 160)[5]
A gerilla hadviselés folyamata:
A legalacsonyabb szintű cél: kismértékű rajta ütések, elrejtőzés és kisebb támadások eredményes kivitelezése. Az ókorban ilyenek voltak a különböző barbár törzsek küzdelmei a római birodalom reguláris egységeivel, a légiókkal szemben. A modernkor hadviselésének szempontjai szerint ezek a küzdelmek mára terrorista, vagy egyéb lázadó vagy forradalmi csoportok hadműveleteivé váltak.
A legmagasabb szintű végcél: egy teljes mértékben integrált politikai-katonai stratégia, mely magában foglal kisebb és nagyobb egységeket, valamint folyamatosan változó, mobil hadviselést alkalmaz, mely tartalmazhatja mind az alacsony fokú „gerilla”-harcmodort, mind a nagy, mobil formációkat alkalmazó reguláris hadsereg harcmodorát.
Az utóbbi szakasz tökéletes kifejeződése megfigyelhető volt Mao Ce-tung (Kína), illetve Vo Nguyen Giap (Vietnam) stratégiájában.
Mao elméletét és politikusi működését Schmitt is igen számottevőnek tartja, mégpedig abból a perspektívából, hogy megpróbálta a gerilla és a forradalmár, a területi küzdelem és a világforradalom összekapcsolását. Eredetisége abban rejlik, hogy egyesíteni tudta a tér nélküli világméretű rivális elleni harcot és a gyarmatosítók elleni küzdelmet, elmélyítve ezzel Clausewitz formuláját, miszerint „A háború a politika folytatása, csak más eszközökkel.”
Schmitt véleménye szerint az egyszerű és átütő erejű maoi eszme lényege, hogy „a háború értelme az ellenségességben rejlik. Mivel a háború a politika folytatása, ezért, legalábbis lehetőség szerint, az ellenségesség egyik elemeként mindig tartalmazza a politikát is; és ha a béke magában foglalja a háború lehetőségét – ami hát sajnos a tapasztalatok szerint így van –, az akkor a potenciális ellenségesség mozzanatát is tartalmazza. A kérdés csak az, vajon az ellenségességet lehet-e védelmi intézményekkel korlátozni és szabályozni, tehát az ellenségesség relatív vagy abszolút jellegű. Ezt magának a hadviselőnek kell eldöntenie a saját kockázatára. A partizánból kiindulva gondolkodó Mao számára a mai béke csupán a valóságos ellenségesség megnyilvánulási formája, mely az úgynevezett hidegháborúban sem szűnt meg.” (Schmitt 2002b: 139)[6]
A modern gerilla hadviselésnek (annak legmagasabb szintjén) tartalmaznia kell bizonyos integrált folyamatokat, kiegészítve különböző modern doktrínákkal, szervezetekkel, szakképzettséggel és propagandával. A gerilláknak, mint kis, szétszóródott, támadó egységeknek kell tudni működni, de ugyanakkor képesnek kell lenniük reguláris egységekkel való együttműködésre, vagy kombinálniuk kell a raj, szakasz, illetve zászlóalj-méretű egységeket kiterjedt, mobil hadműveletekben is. Tapasztaltságuk és szervezettségük ezen szintjén alapulva, mindenfajta szokáson, módon belül elmozdulhatnak, amit az adott szituáció megkövetel, hiszen a gerilla hadviselés meglehetősen flexibilis, távolról sem rugalmatlan.
Taktika és stratégia
A gerilla hadviselés taktikája intelligencia, elrejtőzés, fortély, szabotázs és kémkedés változatos és rugalmas alkalmazásán alapszik, mellyel bármilyen hatalmat képes aláaknázni hosszantartó, mély intenzitású konfrontációval.
Egészen sikeres lehet népszerűtlen idegen, vagy helyi rezsim ellen, ahogy azt a vietnámi konfliktus is mutatta. A gerilla hadsereg fokozhatja a megszállás, vagy kolonizációs jelenlét fenntartásának költségeit, sok esetben jobban is, mint ahogy azt az idegen hatalom el tudja viselni. A népszerűtlen helyi rezsimekkel szemben általában átvehetik az irányítást, vagy lehetetlenné tehetik azt különböző terrorcselekményekkel és szabotázzsal, sőt, az erők kombinálásával akár le is mondathatják helyi ellenfeleiket egy szabályos, konvencionális összecsapásban.
Ezek a taktikák hasznosak az ellenfél demoralizálásában, amíg a gerillák morálját emelik.
Sok esetben a gerilla-taktika lehetővé teszi egy kis, mobil egység számára is, hogy nála sokkal nagyobb és jobban felszerelt hadsereget is távol tartson, akár hosszabb időn keresztül is. Ez a stratégia mutatkozott meg Oroszország második csecsen háborújában, 1999-ben, vagy a második szeminola háborúban, Florida mocsaras vidékén 1835-1842 között.
A csecsen háború támogatta Vlagyimir Putyin hazai népszerűségét, aki egy hónappal azután el is indította az orosz reguláris hadsereget Csecsenföldre, hogy megválasztották miniszterelnöknek. A háború azonban, elhúzódásával egyre népszerűtlenebb lett az orosz lakosság körében is, lassanként az orosz lakosság 70%-a úgy gondolta, hogy tárgyalásokat kellene kezdeményezni a szeparatistákkal, s csak 16%-uk vélekedett úgy, hogy a hadjáratot folytatni kellene. Végül a konfliktus két emlékezetes terrorcselekményben kulminálódott, melyek tökéletesen aláásták az orosz hadvezetés tekintélyét:
2002-ben csecsen szeparatisták foglyul ejtettek több mint 850 túszt a Moszkvai Színházban, s két és fél napos hiábavaló próbálkozás és tárgyalás után az orosz OSNAZ (a KGB speciális célú különítménye) titkos akcióban egyfajta rejtélyes összetételű vegyi anyagot juttatott az épület szellőző berendezésébe, amely által ugyan a terroristák közül mindenki meghalt, de 129 civil is életét veszítette.
A másik ilyen tragikusan végződött terrorcselekmény a beslani iskola ellen elkövetett túszdráma volt 2004. szeptember 1.-én, ahol több mint 1200 gyermeket és felnőttet ejtettek foglyul csecsen muszlim gerillák Észak-Oszétiában. A krízis harmadik napján az orosz reguláris erők tüzet nyitottak a túszok fogvatartóira, s a meggondolatlan és a túszokat figyelmen kívül hagyó cselekmény során 344 civil halt meg a tűzharcban, melyből 186 gyermek volt, s több százan megsebesültek.
A gerilla hadviselés szervezete, struktúrája
A gerilla hadviselés szervezete kis helyi, felkelő csoportok pár tucat résztvevőitől harcosok tízezreiig terjedhet, felvonultatva haderejét az apró terrorista-sejtektől, csoportoktól az ezred-nagyságú egységekig. A legtöbb esetben létezik egy legfelsőbb vezetőség is, akik nyilvánvaló és konkrét politikai célokat tűznek ki maguk elé. A szervezet tipikusan két szárnyra osztható; katonai, illetve politikai szárnyra; néha megengedve a politikai vezetésnek a különböző katonai támadások „kézenfekvő visszautasítását” is. A katonai szárnyon belül a következő egységek találhatók: terror sejtek, illetve szabotőrök, különböző terep csapatok, kiképzés, logisztika. A politikai szárny résztvevői: szimpatizánsok, kollaborátorok, külföldi támogatók. A legkidolgozottabb hadviselési struktúrája a kínai, illetve a vietnámi kommunistáknak volt a kelet- és délkelet-ázsiai függetlenségi háborúkban.
Etikai kérdések
Civileket megtámadhatnak, vagy akár meg is ölhetnek büntetésül állítólagos kollaborálásért, vagy megfélemlítés, illetve korlátozás címén. Az ilyen támadásokat a gerilla parancsnokság rendszerint szentesíteni szokta, valamiféle kitűzött politikai cél elérésének érdekében. Az ilyen támadások általában gyengítik a polgári egyének morálját, azzal, hogy támogatják a gerillák ellenfeleinek degradálását. A polgárháborúkban szintén alkalmazhatnak hasonló szándékos támadásokat a polgárság, a civil lakosság ellen, mind gerilla-csoportoktól, mind reguláris egységektől elkövetve bizonyos az atrocitásokat.
Etnikai és vallási ellenségeskedések szintén lehetnek kiváltó okai nagyfokú vérengzéseknek, merényleteknek, sőt, fajirtásnak is, ahogy a konkurens pártok nagymértékű erőszakhoz folyamodnak a célba vett civil népesség körében.
Idegen hatalom ellen a gerillák bizonyos esetekben irányítják támadásaikat a civil lakosság ellen; amennyiben úgy érzik, hogy az idegen hatalom túl erős lenne ahhoz, hogy közvetlenül szembeszálljanak vele hosszú távon. A legjobb példa erre Vietnam, ahol a bombázások és a terrortámadások egészen általánosak voltak a civilek ellen, és gyakran eredményesen demoralizálták a helyi véleményt, mely esetlegesen támogatta az uralkodó rezsimet és annak amerikai támogatóit.
Amíg a támadások amerikai bázisok ellen hosszadalmas és körülményes tervezést igényeltek, ráadásul kockázatos és nagymértékű emberáldozattal jártak volna, addig a civil szférában végrehajtott, kisebb mértékű terrorcselekmények könnyebben kivitelezhetőek voltak. Az ilyen támadásoknak nemzetközi szintű hatása volt, demoralizálták az amerikai véleményt, és sürgették az amerikai csapatkivonásokat is.
Irakban a 2003-as amerikai megszállás óta a legtöbb haláleset nem az idegen megszálló egységeken belül, hanem a polgári lakosság körében volt, ahogy a hadviselő pártok polgárháborúba sorolták az országot, mely etnikai és vallási ellenségeskedéseken alapszik. Érvelések sorakoznak fel azt a problémakört illetően, hogy vajon nyugtalanságot, zűrzavart fog e okozni az amerikai közvéleményen belül is az a kérdés, hogy telepítsenek-e továbbra is amerikai csapatokat Irakba? Ezzel szemben a civileket ért terrortámadások alkalmazása káosz-helyzetet teremtett szerte a nagyvilágban, s így az Egyesült Államok területén belül is.
Azonban a háborús infrastruktúrára épülő, az azt kiszolgáló iparágak, és elsősorban azok tulajdonos-társaságai anyagi érdekeiket szem előtt tartva, továbbra is a megszállás és a beavatkozás folytatása mellett lobbiznak. Ezek az érdekkörök azonban gyakran összefonódnak az aktuál-politikával, illetve a megszálló országok felsőbb vezetésével, így továbbra is fenntartva a folyamatossá váló, és inkább megoldásra váró konfliktushelyzetet.
Michael Moore, amerikai filmrendező ezt az összefonódást, illetve az USA hiábavaló iraki háborúját mutatja be az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11.-i terrortámadás tükrében Fahrenheit 9/11 című munkájában. A dokumentumfilm (mely az amerikai közvélemény jelentős részét képviseli) számos díjat és elismerést söpört be, s hangos szószólója a G. W. Bush külpolitikáját illető kritikának. Filmjében a rendező kitér Bush gyors és valószerűtlen felemelkedésére, és arra, hogy kiknek a támogatásával került az ország élére. A film hangsúlyozza az iraki offenzíva értelmetlenségét, és sejteti a rendező véleményét is azt illetően, hogy valójában az iraki olaj feletti rendelkezés miatt támadták meg az országot.
Ezek az esetek azonban már inkább a forradalmár, polgárháborús harcos és terrorista küzdelmeit mutatják, s nem annyira a gerilláét.
A gerilla-forradalmár tipikus alakját talán Che Guevara testesítette meg, aki eseményteli, izgalmas és a szocialista forradalom eszméjétől vezérelt életét Bolíviában fejezte be 1967-ben. Véleménye szerint ez az ország rendelkezett az adott pillanatban a legideálisabb feltételekkel a szocialista forradalomra, melyet szándéka szerint a gerillaharc által később az egész dél-amerikai kontinensre kiterjesztett volna. Kubai önkéntesekből és bolíviai aktivistákból megalakította a Bolíviai Nemzeti Felszabadítási Hadsereget, de korábbi kongói kudarcából okulva a parancsnoki posztot magának tartotta meg. Katonai akciókat hajtott végre irreguláris egységeivel az Andok hegyeinek gerillaharcra tökéletes terepén, de a kezdeti sikerek ellenére végül egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a helyi lakosság és a helyi politikai mozgalmak támogatása nélkül küldetése sikertelen lesz, azok ugyanis megtagadták a gerillákkal való mindenfajta együttműködést.
1967. október 8.-án Quebrada del Yuro mellett társaival együtt elfogták, és másnap a bolíviai elnök, René Barrientos parancsára kivégezték.
Halálával azonban Che akaratlanul is borsot tört Barrientos elnök orra alá, amely a boliviai hadművelet idején írt naplójával volt összefüggésben, melyet a katonák Guevara málhája között találtak meg. Egy évvel Che halála után Barrientos bizalmasa és belügyminisztere, Antonio Arguedas eltűnt a naplóval, majd a jegyzetek rejtélyes módon Kubában bukkantak fel, s ott adták ki Fidel Castro előszavával. Ez komolyan kétségbe vonta Barrientos nagy nehezen kivívott belföldi és nemzetközi reputációját és megbecsülését.
Halála után szinte azonnal megkezdődött legendává válása. Világszerte demonstrációkat tartottak tiltakozásul kivégzése ellen, s függetlenül vitás szerepvállalásától, rövid idő alatt korunk egyik világszerte legelismertebb ikonjává vált. Halálának helyén ma egy kápolna található, ahol a mélyen vallásos helybeliek egy bizonyos San Ernesto de La Higuera nevű szentet tisztelnek. Még II. János Pál pápa is így nyilatkozott: "Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni."[7]
Az Egyesült Államokban létező kubai szervezetek, illetve a demokratikus ellenzék azonban teljes mértékben elítélik Che kubai ténykedését, gyilkosnak bélyegzik és egy véres diktatúra és pártállam egyik megalapítójaként őt tartják felelősnek számtalan civil megöletéséért még partizán időszakából, több száz bebörtönzöttet végeztetett ki a La Cabaña börtönben, miután hatalomra került, és ő volt a felelős a kubai „gulág” megalapításáért, és az első munkatábor felállításáért Guanahacabibesben.
A háború törvényei
Gerillának veszélyes lenni, mivel nem ismerik el őket legális harcosoknak, mert nem viselnek egyenruhát (hogy minél hatékonyabban összekeveredhessenek a helyi lakossággal), illetve egyenruhájuk és megkülönböztető jelzéseik nincsenek oly módon elismerve, mint a reguláris egységeké.
Az 1977-es Első Kiegészítő Jegyzőkönyv az 1949. augusztus 12.-én aláírt Genfi Egyezményekhez 44. cikkelyének 3. és 4. szakaszában a „Nemzetközi Fegyveres Konfliktusok Áldozatainak Védelme” rendelkező részei elismerik azt a harcost, aki a küzdelem természetéből adódóan nem visel egyenruhát, miközben viszont fegyvert visel egy nyíltan katonai hadművelet során. Ez a törvény a nem uniformizált gerillaharcosoknak törvényes elismertséget ad azokkal az országokkal szemben is, melyek ratifikálták a megállapodást. Azonban ugyanez az egyezmény a 37.1.c cikkelyében megjegyzi, hogy „a civil nem-harcos státusának színlelése” árulást képez, és a Genfi Egyezmény tiltja.
Felhasznált irodalom:
http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
( http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06.html )
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lszigeti_h%C3%A1bor%C3%BA
http://en.wikipedia.org/wiki/Moscow_hostage_crisis
http://en.wikipedia.org/wiki/Second_Chechen_War
http://en.wikipedia.org/wiki/OSNAZ
http://en.wikipedia.org/wiki/Beslan_school_hostage_crisis
http://hu.wikipedia.org/wiki/Fahrenheit_9/11
http://hu.wikipedia.org/wiki/Che_Guevara#endnote_fn7
[1] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[2] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[3] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[4] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[5] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[6] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[7] http://www.katolikus.hu/news/980123.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése