Az erdélyi főnemesi életmód Petki János és Báthory Gábor életének tükrében

„Az jó erkölcs nálunk az igaz nemesség,Kiben az nem lakik, nincs ott az tisztesség,Noha nemes névnek örül minden község,De anyánktól nem száll reánk ez ékesség.
Nagy munka, fáradság, mértékletes élet,Drága szép tudomány mindent nemesíthet,Mü penig csak tunyán heverünk ez mellett,Úgy szerzünk világban mostan nemes nevet.”[1]

A mohácsi csatavesztés utáni következmények világosan jelölték ki azt a kényszerpályát, amelyen a létrejövő Erdélyi Fejedelemség politikája létezhetett, valamint a megszülető fejedelemség hivatását: megőrizni a szuverén magyar államiságot és a két ellenséges nagyhatalom, a Habsburgok és a Porta között egyensúlyozva megóvni a magyarságot, okosan kivárva azt a pillanatot, mely az ország felszabadítására, egyesítésére a leginkább alkalmas. Az 1590-es évek elején, török provokációk következtében kitört a „tizenöt éves háború”. Ugyanakkor a királyi Magyarországon az uralkodó, Rudolf önérzetesen támogatta az ellenreformációt. Egy olyan országban, amelynek lakossága túlnyomórészt protestáns volt. A bécsi udvar abszolutizmusa a magyar rendeknél végül komoly sérelmekhez vezetett.
1581-ben került Erdély élére Báthory Zsigmond, aki fiatalkori tapasztalatlanságában rosszul mérte fel a kínálkozó lehetőségeket, melyet a tizenöt éves háború kirobbanása kínált, és az eddig követett oszmán-barát politikát mellőzve komoly veszélybe sodorta Erdélyt. 1595-ben Bocskai István vezetésével Gyurgyevónál ugyan dicsőséges győzelmet arattak a törökök felett, de az ígért császári segítség elmaradt, s hosszú távon már lehetetlen volt fenntartani az eredményes védelmet a Porta seregei ellen. Európa ugyanis ekkor még nem volt elég erős és egységes a törökök kiűzésére, ugyanakkor az Oszmán Birodalom hatalma elegendő volt ahhoz, hogy megvédje európai hódításait. Az erőviszonyok helytelen megítélése a politikai egyensúly megingásához vezetett, és lehetőséget adott Erdélyben a különböző ellenséges csapatoknak, és a velük érkező zsoldos, martalóc katonáknak a kíméletlen pusztításra. Erdély területe csatatérré vált, és szinte teljesen elpusztult. 1599-ben Giorgio Basta, itáliai-albán származású zsoldosvezér Rudolf császár megbízottjaként érkezett Erdélybe, ahol Mihály vajda mellett ő lett a tartomány egyik vezetője. 1601-ben megölette a vajdát, s ekkor kíméletlen módszereiről elhíresült rémuralmat vezetett be, melynek következtében káosz közeli állapotba került a fejedelemség. Az anarchikus terror során, melyet fosztogató zsoldosok és banditák törvénytelen csapatai követtek el, Erdély elvesztette népességének egyharmadát, beleértve a nemességet is.
1604-ben végül, csalódva a császári udvarban és megelégelve Basta önkényét, Bocskai egy Habsburg-ellenes felkelés élére állt. Bethlen Gábor, későbbi erdélyi fejedelem a török területre menekült bujdosók nevében támogatta, s kilátásba helyezte a török támogatást, ugyanakkor Bocskai egy másik erdélyi főnemes, Petki János segítségével megnyerte magának a hajdúkat.
S bár a politikai háttér ilyen viharos és messzemenően baljóslatú volt a 17. század hajnalának Magyarországán, mégközelebbről Erdélyben, mégis a késői reneszánsz gondolatvilága és műveltsége olyan terepet biztosított a kor kiemelkedő egyéniségeinek, melynek támogatásával ezek az emberek ki tudták használni erkölcsi és intellektuális adottságaikat.
A reneszánsz humanizmus megteremtője Magyarországon Mátyás király volt, s az ő törekvései később is komoly meghatározói voltak az ország kulturális viszonyainak. A mátyási modell Erdélyben való meghonosítása két püspök nevéhez fűződik elsősorban. Az egyik Geréb László, Mátyás király unokaöccse, aki 1475-1501 között volt erdélyi püspök, később pedig kalocsai érsek, a másik Várdai Ferenc, aki 1524-ben bekövetkező haláláig volt Erdély püspöke. Erdélyben Geréb püspökké kinevezéséig nincs arról adatunk, hogy valamelyik püspök ott valódi püspöki udvart alakított volna ki. A 15. század közepéig Gyulafehérvár volt az egyházmegye központja, ahol azonban addig még nem alakult ki állandó jellegű és valóságos püspöki udvar, így Gyulafehérvárt akkor még az elhanyagoltság jellemezte. A püspöki udvarok alkalmazottai, legtöbb esetben még a káptalan is, sokáig csak a püspökök beosztottjai, parancsaik végrehajtói voltak, de ennél nem többek. Legfeljebb néhányan tűntek ki közülük irodalmi vagy tudományos érdeklődésükkel. Mivel a püspökök eddig leginkább a királyi udvarokban tartózkodtak, nem igazán kötődtek székhelyükhöz, s így nem is különösebben törődtek vele; sem anyagi ráfordítást nem áldoztak, sem idejüket nem fecsérelték rá. Sőt, a legtöbben kizárólag arra vártak, hogy mikor cserélhetik fel püspökségüket nagyobb jövedelműre.
Az új szemlélet kialakulása, az új európai művelődési irányzatok térhódítása, a reneszánsz és humanista törekvéseket pártoló igazi püspöki udvar kialakulása tehát Mátyás király uralkodásához köthető. Geréb Lászlótól kezdve több mint fél évszázadon keresztül az erdélyi egyházmegye élére leginkább egyetemet végzett püspökök kerültek, akik előbbre jutásukat nem csak családi kapcsolataiknak köszönhették, hanem műveltségüknek, tanulmányaiknak, valamint képzettségüknek közigazgatási területen is. (Geréb László Ferrarában, Kálmáncsehi Domokos Bécsben, Thurzó Zsigmond Párizsban és esetleg Páduában, Várdai Ferenc Rómában, Páduában és Bolgnában tanult, Gosztonyi János Bécsben, Ferrarában, Párizsban és Bolognában végezte tanulmányait. De tény, hogy műveltségüket illetően szinte semmiben sem különböznek az olyan erdélyi püspököktől, mint Bácskai Miklós, Perényi Ferenc, Gerendi Miklós vagy Statileo János, akiknek egyetemi tanulmányairól nincs tudomásunk.)
A gyulafehérvári püspöki udvarban működő humanisták egyik célja az értékes és ritka kéziratok megmentése, illetve kinyomtatása volt, irodalmi érdeklődésüket könyvek és kéziratok beszerzésével, saját könyvtáruk gyarapításával próbálták kielégíteni, ugyanis ezek voltak azok az eszközök, amelyek biztosíthatták a humanista műveltség elsajátítását, illetve megőrzését, felfrissítését. Az egymásnak megküldött, vagy az egyéb más módon megszerzett könyvek és kéziratok teremtik meg a kapcsolatot az európai kontinens humanistái között, de a kapcsolattartás számos más formája is létezett, mint a levélírás, a zarándoklatok, az utazások, vagy akár diplomáciai megbízatások. A múlt értékeinek megőrzésén fáradoztak akkor, amikor ókori pénzérméket, feliratos köveket gyűjtöttek össze, de a történelem iránti érdeklődésük nem rekedt meg csupán ezen a szinten, hanem tevőlegesen is részt vettek abban különféle történeti művek megírásával.
Az erdélyi püspöki udvar kulturális hagyományait egyházi téren más útra tereli a reformáció, lelassítják a mohácsi vereséget követő fejlemények, Buda eleste és a katolikus püspökség javainak 1556-os szekularizációja. Mindennek ellenére az Erdélybe áthelyezett királyi, később fejedelmi udvar a gyulafehérvári humanista és reneszánsz hagyományok közvetlen folytatója lett. Az erdélyi fejedelemség legműveltebb értelmiségiei ekkor is tudatában voltak a Mátyás-kori műveltség rendkívüliségének, hiszen a király halálát vízválasztónak tekintették Magyarország történetében. Igyekeztek Mátyás korának eredményeihez mérni magukat, s a királyt illető tisztelet és nagyrabecsülés olyan mértékű volt volt, hogy Erdélyben szokássá vált mátyási relikviákat megőrizni, de sok erdélyi értelmiségi kódexeket mentett meg a török földre vitt korvinák közül, így róva le háláját az akkor már csak elviekben működő mátyási modell irányában, melynek jelentőségét akkor még sokra tartották.
A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb erdélyi alakja homoródszentpáli Kornis Farkas volt; egy műveltségileg és emberileg rendkívül nyitott, igazi szabadgondolkozó mecénás és politikus, aki felkarolta a humanizmus továbbélésének és továbbadásának lehetőségét korának ifjúságát illetően. Néhány meghatározó személy a Kornis-kör számos neveltje közül: Székely Mózes, aki Kornis veje volt, gyámfia, Bethlen Gábor, valamint több unokaöcs: Mikó Ferenc, Bethlen Farkas, Bogáthy Miklós és Menyhárt, valamint a Petki fivérek. Mivel Kornis Farkas – Székely Mózes kivételével – fent említett rokonainak egyben a gyámja is volt, neveltetésüket, kitaníttatásukat is ő vállalta. Kornis a sokoldalúság jegyében meglehetősen egyedi megoldást választott: a legkülönfélébb szellemi központokba küldte tanulni pártfogoltjait. Voltak, akik a kolozsmonostori jezsuita iskolában, a kolozsvári unitárius vagy a sárospataki evangélikus kollégiumban, mások Heidelbergben, Padovában vagy Oxfordban végeztek. A katonai pályára szánt nevelteket is szétszórta: mehettek Zsigmond gyulafehérvári udvarába, vagy lehettek János Kázmér pfalzi választófejedelem illetve, Báthory András bíboros apródjai, vagy a királyi Magyarországon Forgách Simon, Pálffy Miklós, Melith István nemesi udvaraiban nevelkedhettek. De amint ezek a fiatalurak visszatértek s újra összegyűltek Kornis Farkas késő-reneszánsz műveltségű szentpáli udvarában, a magukkal hozott sokféle tudás, szemlélet érdekes, de mindenképpen tanulságos kaleidoszkóppá állt össze.

Bocskai szerveződő Habsburg-ellenes pártjának tehát egyik lehetséges fiatal élharcosa a már korábban is említett Petki János (1572–1612) volt. Apja, dersi Petki Mihály, Udvarhelyszék királybírája, saját apja iránti tiszteletből a János nevet adományozta legidősebb fiának. (Dávid Ferenc unitárius követőjeként egyik gyermekét sem kereszteltette meg.) Az apa 1582-ben bekövetkezett halála után Petrichevich Horváth Kozma, Báthory István bizalmas embere irányította a gyerekek neveltetését. Jánost Melith Istvánhoz, egy rokonukhoz küldte tanulni, aki korának tekintélyes politikusa, királyi tanácsos, a szepesi kamara elnöke és mellette elismert irodalompártoló, Justus Lipsius híve volt. Udvarának újsztoikus, humanista szemlélete valószínűleg komoly hatással volt Petki felfogásának, szellemiségének alakulására is. Melith Sárospatakra akarta küldeni Petkit taníttatni, de nem várt akadályba ütközött: a fiatalember nem volt megkeresztelve, s ezért nem akarták felvenni az iskolába.
Petkit evangélikusnak keresztelték tehát, de amint betöltötte a felnőtt kort, visszatért az unitárius egyház tanításaihoz.
Annak ellenére, hogy külföldi egyetemet (tudomásunk szerint) nem végzett, Erdély magas műveltségű, nyelveket beszélő, neosztoikus szellemű főúri elitjébe tartozott.
Petki János sárospataki tanulmányai után visszatért Erdélybe ahol Báthory Boldizsár szolgálatába állt, majd urának kivégzése után a fejedelem udvarába került és részt vett az 1595–96-os hadjáratban is. Báthori Zsigmond első lemondása után Mária Krisztierna „aulae familiarisaként” (udvarnoka) teljesített szolgálatot. Ekkor már tekintélyes résztvevője volt az erdélyi politikai életnek. De ezt követően is megmaradt a Báthoryak hűségén, Báthory András fejedelem oldalán harcolt a sellenberki csatában és azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült Görgénybe szöknie. Azonban innen is tovább kellett menekülnie, mert Mihály vajda gyanakodott rá. Életét sikerült végül megmentenie, de birtokait a vajda elkobozta. A vajda kiiktatására irányuló szervezkedés egyik jelentős alakjaként csapatot toborzott, majd velük Moldvába sietett, hogy amikor Zsigmond hívei a fejedelem visszatérését készítik elő, kéznél legyen. Bocskai az elsők között nyerte meg Petkit. Együtt szervezték meg a fejedelem visszahívását kimondó gyulafehérvári országgyűlést 1598 augusztusában. 1601-ben a trónjára visszatérő Báthory Zsigmondot támogatta, s tagja lett a fejedelmet Moldvából behívó erdélyi követségnek. Báthory Zsigmond fejedelem kinevezte kincstartójává, Udvarhelyszék királybírójává, s diplomáciai tárgyalásokra Lengyelországba és Prágába küldte. A következő évben pedig Bécsben tárgyalt, de most már Zsigmond végső lemondásáról. Bocskai fellépéséig II. Rudolf hűségén maradt, s nem csatlakozott Székely Mózes mozgalmához. Sőt, 1603-ban a gyulafehérvári országgyűlés tiszteletadását és elfogadását tolmácsoló küldöttség tagjaként ismét Bécsbe ment. Basta, császári generális 1604 decemberében Udvarhelyszék főkapitányává nevezte ki Petkit. Mivel ekkor már sem homoródszentpáli Kornis Farkas, sem veje, Székely Mózes nem élt, a székelység egyre inkább benne látta vezetőjét. Ahogy Haller Gábor a szászok, Petki a székelyek megnyerése miatt lett kulcsfontosságú ember Bocskai István számára.
A többi főnemesi, sztoikus politikushoz hasonlóan Petkinek is vezető szerep jutott a Bocskai-féle felkelésben. Miközben a kivárást szem előtt tartó politikustársai kiváló együttműködéssel fedezték őt a császári biztosok előtt, Petki megszervezte, és Bocskai oldalára állította a székelyeket. 1605. februárjában, teljes egyetértésben döntöttek Bocskai fejedelemmé választásáról. 1605. márciusában a székelyek generálisa lett, Petki azonban a diplomáciában és az udvari életben sokkal sikeresebben mozgott, mint a harcmezőn, így végül fejedelmi tanácsosnak választották. Bocskai szabadságharca a bécsi békével végződött 1606-ban, amelyben Rudolf biztosította a protestánsok vallásszabadságát. E béke becikkelyezésével iktatták törvénybe a vallásszabadságot Magyarországon is. E békében Rudolf elismerte, hogy törvényt csak a nemzettel együtt hozhat, és hogy Magyarországon nem lehet alkotmányellenesen kormányozni. E béke szabályozta az Erdély és Magyarország között levő területi viszonyt is.
A hagyományos erdélyi politikához való visszatérést jelentette Bocskai István rövid regnálása (1605-1606), majd Rákóczi Zsigmond (1607-1608) fejedelemsége, mely során, 1607-től 1608. március 8-ig Petki elismert kancellárként működött, s ebben a minőségében birtokadományokat és nagyságos címet kapott.
Az 1608-ban hatalomra jutó Báthory Gáborral kezdettől fogva rossz viszonyban volt, de ennek ellenére 1609-ben fejedelmi tanácsos, majd 1610-től Doboka vármegye főispánja lett. Ugyanebben az évben portai követnek nevezték ki. Ekkor nyíltan is szembefordult a kicsapongásairól, erkölcstelen életviteléről hírhedt Báthori Gáborral, s 1611-ben II. Mátyás hadai élén a szászok segítségére érkező Forgách Zsigmondhoz csatlakozott, amiért Báthory Gábor az 1612. májusi országgyűlésen jószágvesztésre ítéltette. Petki élete utolsó évében a fejedelem megbuktatására irányuló sikertelen felkeléshez csatlakozott, melynek leverése után a brassói szászoknál húzódott meg. Itt is halt meg 40 éves korában.

Petki János tehát korának művelt, a tudományokat és az irodalmat pártoló erdélyi főura volt, aki kései reneszánsz költőink között számon tartva verseket is írt, akárcsak a szintén unitárius Kátai Mihály kancellár. De szoros barátság fűzte a Balassiakhoz, és Rimay Jánoshoz is. Egyik legfigyelemreméltóbb munkája Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetélkedések (Kolozsvár 1610) című 1608-ban írt terjedelmes verses certamene (vetekedés). A certamen két terjengős, vers-formájú, oktató jellegű beszédből áll: az elsőben a megszemélyesített Élvezet (Voluptas) csábítja felelőtlen táborába az ifjúságot, a másodikban a hasonló módon ábrázolt Erény (Virtus) cáfolja az Élvezet érveit és a maga követésére sürget. A költemény harmadik részét a hosszú peroratio alkotja, amelyet Petki most már a saját nevében intéz a szeretett erdélyi fiatalsághoz.
Petki e sztoikus erkölcsprédikációjában meglehetősen nyíltan juttatja kifejezésre politikai elégedetlenségét: a peroratio bizonyos részei félreérthetetlenül utalnak arra, hogy a szerző Báthory Gábor hatalomra jutásakor kénytelen volt lemondani kancellári méltóságáról, s a kortársak a Voluptas híveit korholó strófákat sem értelmezhették másként, mint a közismerten kicsapongó életmódot folytató erdélyi fejedelemnek és környezetének ostorozását.

A Petki által ostorozott fiatal fejedelem, az 1608-ban trónra került Báthory Gábor egy szintén nagynevű és régi erdélyi főnemesi család, a Báthoryak leszármazottja.
Báthory Gábor személyisége sokat foglalkoztatta a történészeket, ugyanis erőszakos, szeszélyes, állhatatlan, kicsapongó és erkölcstelen viselkedése sokban meghatározta kormányzását és végeredményben Erdély sorsát is. Ez a végletes magatartás családja több tagjára ugyanígy jellemző volt, s ezért sokakban felmerült a család esetleges terheltségének lehetősége is, melyet a gyakori rokon-házasságok is erősíthettek, de mivel Báthory István lengyel királyon és erdélyi fejedelmen kívül egyikük fizikai állapotáról sincsenek biztos ismereteink (és természetesen neki sem elmeállapotáról írtak orvosai), pontos tények nélkül felelőtlenség lenne azt állítani, hogy retardáltak lettek volna. Ugyanakkor kortársaik, akik ismerték az elmebetegség fogalmát és megnyilvánulását, normálisnak fogadták el őket. De mégsem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a családtagokat, akiknek leginkább furcsa, mi több, kegyetlen tetteit őrizte meg az utókor: Báthory Erzsébet, a csejtei várúrnő, aki állítólag fiatal szolgálói vérében fürdött, vagy ecsedi Báthory Klára, Erzsébet nagynénje, aki a kor legismertebb leszbikusa volt, de a családtagok között nagy számban találhatunk vérfertőzőket, epileptikusokat, alkoholistákat, gyilkosokat, szadistákat, homoszexuálisokat és sátánistákat. Erzsébetet állítólag egyik nagybátyja avatta be a sátánista rituálékba. Bizonyos források szerint a Báthory család rokonságban állt Vlad Tepessel, aki 1546-ban Báthory István segítségével szerezte vissza trónját az ottomán törököktől. És e mértéktelen életvitelről híres vonalhoz tartozott minden kétséget kizárólag Báthory Gábor fejedelem is, aki éppen a szép asszonyok iránti vonzalmával vívta ki saját nemesei ellenszenvét. Báthory Gábort a sors tökéletes testi és lelki tulajdonságokkal áldotta meg. Egyike volt a legvonzóbb és legdaliásabb férfiaknak, szellemi képességei is kivételesek voltak, de jóformán híjával volt minden erkölcsi érzéknek. Az mértékletesség fegyelmező erejét nem ismerte, heves indulatainak és káros szenvedélyeinek, sőt pillanatnyi szeszélyeire hallgatott mindig. Lelki alkata azzal a fogalommal jellemezhető leginkább, amelyet az elmekórtan erkölcsi őrületnek - moral insanity - nevez.
E szélsőségek mellett természetesen voltak a családban elismert, mértékletes és rendkívül művelt emberek is: Báthory Anna, aki egyházszervező tevékenységéről lett híres, fivére, somlyai Báthory István, aki igen művelt és határozott politikusként a lengyel trónig jutott, vagy éppen Báthory Anna fia, ecsedi Báthory István országbíró, aki visszavonulva a politikától kora legkiemelkedőbb szellemi erőit gyűjtötte maga köré, s külsőségekben egyszerű, de kifinomult udvartartásáról volt nevezetes.

A családból utolsóként hatalomra került fejedelem, Báthory Gábor, a hajdúk támogatásával szerezte meg a trónt, s Bethlen Gábor is őt támogatta. A fiatal fejedelem gátlástalansága nem ismert határokat, ha a hatalomról volt szó: ha kellett protestánsnak vallotta magát, ha pedig arra volt szükség, akkor katolikus volt, s néhány évig tartó uralkodását mindvégig a folyamatos nyugtalanság jellemezte. Elismertségre és korlátlan hatalomra való törekvése leginkább caesaromania volt, semmint igazi nagypolitikai koncepció. Ez volt az oka, hogy gyakori sikerei ellenére rendszerint szerencsétlenség és romlás háramlott az országra.
Pedig a Habsburgok egyre erősödő katolizáló törekvései, a rendkívül megbolygatott hatalmi egyensúly következtében fontos lett volna, hogy legalább Erdélyben nyugalom legyen ahhoz, hogy Magyarország átvészelje a nehézségeket. Erdély, mint a magyar protestantizmus és alkotmány biztosítója. Báthory Gáborban elvileg meg lett volna ehhez a rátermettség és az erő, de hiányzott belőle a politikai képesség és mindenekelőtt a mérséklet. Előbb a nádorral került konfliktusba, majd a törökökkel. A szászok azért fordultak ellene, mert Szebent, mint szabad királyi várost katonáival elfoglalta. Radu havasalföldi vajdával is több csatát vívott váltakozó eredménnyel. Még súlyosabb probléma volt, hogy otthon is maga ellen fordított mindenkit. Szenvedélye, mellyel a szép asszonyokat hajszolta, ellene hergelt minden jellemes embert. Erkölcsöt, törvényt, kötelességet és tisztességet nem ismerő kényúr volt, ami nemcsak általános felháborodást, hanem elégedetlenséget is keltett. Az ország belső békéje veszélybe került. Az általános közhangulat egyre baljóslatúbb lett, amelyet Bécsből is szítottak. Véletlenül az általa üldözött, semmibe vett, vagy mellőzött főurak szinte mind katolikusok voltak, s ennek következtében az a vélemény kezdett elterjedni, hogy üldözi a katolikus vallást.
Végül az erdélyi főurak összeesküvést szőttek ellene, de tervük kitudódott, s az ellenállást leverték. Egy mámortól tobzódó szebeni lakomán sértette meg korábbi támogatóját, Bethlen Gábort is olyannyira, hogy többé már nem békültek ki.
A szászok ellenállását is letörte, s sikeritől megittasulva még az utolsó megmaradt embereit is elfordította magától, így semmi megbízható támasza nem maradt, amikor a sértett Bethlen a törökhöz fordult segítségért és meg is nyerte őket magának. Báthory magát biztosítandó, igyekezett eddigi ellenfeleivel megbékülni s ekkor ismét Bécs, valamint a magyar urak felé orientálódott, de ott már nem igazán bíztak benne. Bécs is hadat küldött ellene, s a török számára is megbízhatatlanná vált, ezért mindkét nagyhatalomnak érdekében állott Báthory eltávolítása.
Forgács küldött ugyan neki 2000 főnyi sereget Abaffy Miklós vezetése alatt, de elsősorban inkább azért, hogy ellenőrizze, mert még mindig azt gyanították, hogy kiegyezik a törökkel, s ez így is volt. Mivel Báthory, hogy visszanyerje a törökök pártfogását, még Váradot is hajlandó lett volna átengedni a Portának, ezért a saját hajdúi végeztek vele. Amikor Abaffy számára nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan alkudozik a törökökkel, eltökélte, hogy mint „a haza megrontóját” végez vele, és 1613. október 26-án katonáival megölette.
Vele halt ki végül férfiágon a Báthory-család.

A Báthory hatalmának megdöntésében fontos szerepet játszó Szkander pasa írta róla: „Egy marok hajdúval, egy erszény pénzzel mind az egész világnál magát nagyobbnak állította.” Ennek okát így értette: „az ki más ember kezével arcul nem csapatott, az ő maga kezét vaskéznek állítja”. Ez a bécsi hadi levéltárban őrzött levél, melyből az idézet származik, fényesen bizonyítja Báthory magatartásának egyik sarkalatos pontját: tapasztalatlan volt, s ebből a tapasztalatlanságból származott önhitt magabiztossága és sérthetetlensége.
De valójában ki volt az az ember, akit azon a kora őszi napon a váradi Pecze patak partján Abaffy embereinek golyói megöltek? Egy erkölcstelen, züllött, véres kezű önkényúr, vagy az a népét szerető, jólelkű, bőkezű és a pogány törökkel hősi harcot vívó „Gábris vitéz”, aki olyan sokáig élt az erdélyi néptömegek emlékezetében? Az minden esetre elmondható, hogy Báthory Gábor uralkodása semmivel sem volt véresebb, önkényesebb és kegyetlenebb az erdélyi uralkodók többségénél. A „régi jó törvényeket” egyik erdélyi fejedelem sem tartotta tiszteletben. Tényleges, vagy vélt belső riválisaikkal Báthory Istvántól Apafi Mihályig egyaránt gondolkodás nélkül és drasztikus eszközökkel számoltak le. Mindez az erdélyi fejedelmi hatalom karakterisztikus jellegéből fakadt, és nem abból, hogy ezek a fejedelmek személy szerint féktelen, vérszomjas, zsarnoki hajlamúak lettek volna.
Még a lengyel királysággal minden utána következő erdélyi fejedelem példaképévé vált, és egyébként elismert és kiválónak tartott Báthory István sem követte az uralkodók szokásos és elvárt viselkedésmódbeli mintáit. Mind Erdélyben, mind Lengyelországban uralkodása a virágkort jelentette, mégis ellenzékét mindkét országban perek nélkül, gondolkodás nélkül ölette meg, ugyanakkor mindkét ország népét elképesztette kihangsúlyozottan puritán életmódjával.
E két egyidőben és egymással kapcsolatban is álló erdélyi főúr életviteléből világosan látszik, hogy a 17. század arisztokráciájának neveltetését, szellemiségét és törekvéseit mennyire meghatározták a kor politikai viszonyai. Legyenek akár sztoikus, bölcs és visszafogott urak, mint Petki János volt, akár állhatatlan és erkölcstelen szokásaikról elhíresült főnemesek, mint a Báthoryak, egyaránt elsődleges életcéljuknak tekintették a politikában való részvételt, az ország felvirágoztatását. Mert még Báthory Gábor politikájából sem hiányzott a nagy koncepciójú zsenialitás, hiszen minden bizonytalansága és ellentmondása ellenére is nyilvánvaló, hogy ő Erdélyből a román vajdaságokkal, mint hűbéres tartományokkal, egy erős és életrevaló államot akart szervezni, hogy a Habsburgokkal szövetkezve kiűzze az oszmán hadakat, és a magyar királyság régi egységét visszaállítsa. E tervhez azonban nem tudta sem a megfelelő utat, sem az arra hivatott eszközöket megválasztani, és kellően alkalmazni.
Erdély, melyet a 16. század első felében lezajlott nagy világtörténeti történések tettek a magyar nemzeti és állami eszme képviselőjévé, Bocskai munkásságának segítségével jutott történeti hivatásának nyilvánvaló tudatára, s most ezt a hivatást kellett folytatni. Bocskai után az erdélyi fejedelmek hatalmát és történeti fontosságát annak a hivatásnak tudata adta meg, hogy egyaránt tekinthették magukat az üldöztetés ellen küzdő protestáns magyarországi rendek vezetőjének és Erdély fejedelmének. Bocskai politikájának alapgondolatát végrendeletének következő sorai fejezik ki leghívebben:

„valameddig a magyar korona ott fenn [ti. Bécsben] nálunk erősebb nemzetségeknél forog, mindenkor szükséges és hasznos, egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona magyar kézhez kerülne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük, hogy azon korona alá a régi mód.”


Felhasznált irodalom:
http://www.hhrf.org/xantusz/mve_onallo_erdelyi_fejedelemseg.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Giorgio_Basta
http://hu.wikipedia.org/wiki/Bocskai_Istv%C3%A1n
http://72.14.209.104/search?q=cache:HuXHb1JAORMJ:www.hhrf.org/korunk/9805/5k03.htm+erd%C3%A9lyi+renesz%C3%A1nsz&hl=hu&ct=clnk&cd=5&gl=hu
Horn Ildikó: Bocskai István fejedelem erdélyi politikusai (Studia Caroliensia 2006.1. szám)
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC11587/12148.htm
http://www.szelence.com/petki/index.html
http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/18.html
http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1k%C3%B3czi_Zsigmond
http://www.atti.info/fejedelmek43.htm
http://bdeg.sopron.hu/~ibolya/bghelye.html
http://bdeg.sopron.hu/~ibolya/bguralkodasa.html
Péter Katalin: A csejtei várúrnő – Báthory Erzsébet (Labirintus, Helikon Kiadó, 1985.)
http://szekelyivadekok.tripod.com/erdely_37.html
Tüdő S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVIII. század alkonyán (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 1998.)











[1] Petki János: Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetekedések, kit az erdélyi nemes ifjaknak tanúságára most fordítottak magyarul Silius Italicusbul (részlet)