Az angol-búr háború

1899 és 1902 között közel három évébe került a hatalmas Brit birodalomnak, hogy térdre kényszerítse a búrokat, akik csupán független államukat szerették volna létrehozni Dél-Afrikában. Mint oly sokszor a történelemben, itt is annak lehetünk szemtanúi, hogyan igáz le rendkívül kiegyenlítetlen küzdelemben egy mohóságtól elvakult nagyhatalom egy maroknyi telepest. Az angol-búr háború ma is az angol történelem egyik szégyenfoltja. Mintapéldája annak, hogyan lehet egy kis, helyi civakodásból világméretű konfliktust előidézni.
A búrok holland, hugenotta és német ősei először 1652-ben a Fokföldön telepedtek le. Anglia számos korábbi megszállást követően, végül 1814-ben foglalta el a gyarmatot. 10.000 búr megtagadva az idegen gyarmati leigázást, és farmjaik elfoglalásától hajtva elhagyta Fokföldet és északnak vette az irányt először Natalba, majd a felföldre vándoroltak, ahol megalapították Oranje Szabadállamot, és a Transvaal Köztársaságot. A búrok (hollandul ’parasztok’) keményen dolgoztak, hogy újból fölépíthessék az életüket az új területeken. Ugyanakkor harcolniuk kellett azért, hogy fiatal köztársaságaik szabadságát megvédjék az angol beavatkozástól, a bantu támadásokról nem is beszélve.
Vezetőjük a tiszteletet parancsoló, önfejű és mélyen vallásos Paul Kruger volt. A szakállas, patriarkális megjelenésű személy nagy népszerűségnek örvendett emberei körében és gyakran csak mint ’Oom Paul’ (Paul bácsika) emlegették. Becsületes és egyenes magatartása tartotta embereiben a lelket a nehéz évek alatt. Nyers szónoklatai híján voltak a logikus gondolatvezetésnek, azonban rendkívül szenvedélyes és meggyőző tudott lenni. Egész életén keresztül egy önálló, fehér köztársaság álmát dédelgette. Végül vak, megtört emberként, száműzetésben halt meg.
Az arany felfedezése a transvaali Witwatersrandban 1886-ban azonban megpecsételte a bátor telepesek sorsát. Az arany és gyémánt mágnesként kezdte vonzani az idegeneket (’uitlanders’).
Mint az oly gyakran a történelem folyamán, ennek a háborúnak a kezdetei is a hazafiasság által kreált érzelmes, és sérelmeik által gerjesztett keserűség félhomályába vesznek. Hogy mi játszódott le a háttérben és mi vezetett végül ennek a rendkívül kegyetlen háborúnak a kitöréséhez, csak hosszú évekkel a harcok befejeződése után látott napvilágot. A Random House Kiadó által kiadott A Búr Háború című remekmű volt például egyike azoknak a műveknek, melyek rávilágítottak ennek a kegyetlen konfliktusnak a sötét motívumaira. A szerző, Thomas Pakenham, a brit gyarmati hivatalnokok és pénzügyi emberek Dél-Afrika háborúba taszítását célzó összeesküvését boncolgatja könyvében.
Cecil Rhodes, szintén azok közé az angol gyémánt-kapitalistákhoz tartozott, akik vagyonuk gyarapodása reményében érkeztek az afrikai kontinensre. Hozzá hasonló ambíciókat dédelgető honfitársaival együtt mindent megtettek azért, hogy a búr háború végül kirobbanjon.
Barney Barnato, egy vakmerő, otromba londoni figura volt az első, aki jelentős befolyást gyakorolt a dél-afrikai eseményekre. Cecil Rhodes munkatársaként meglehetősen rövid idő alatt hatalmas vagyont halmozott fel arany, gyémánt és földtulajdon formájában. Vállalkozása 120 ezer fős munkaerő fölött rendelkezett. Alattomos pénzügyi manővereinek köszönhetően 1888-ban sikerült a De Beers Consolidated Mines felügyeletét megkaparintania, mellyel megszerezte a világ gyémántkitermelésének tulajdonképpeni monopóliumát. (Ma Harry Oppenheimer felügyeli a De Beers kartellt, mely napjainkban is meghatározza a gyémánt árát világviszonylatban. Továbbá irányítása alá tartozik még a legnagyobb arany-bányatársaság és a legbefolyásosabb dél-afrikai napilap is.)
A leghatalmasabb dél-afrikai pénzügyi vállalat a Werner, Beit & Co. volt, egy Alfred Beit nevű német spekulánssal az élén. Cecil Rhodes Beit támogatását élvezte, aki a Rothschildekkel és a Dresdener Bankkal ápolt jó kapcsolatának köszönhetően tette lehetővé Cecil számára, hogy gyémánt bányászaton alapuló vagyonra tegyen szert.
Beit és az angol milliomos, Lionel Phillips együtt irányították a H. Eckstein & Co.-t, a legnagyobb dél-afrikai bányász szindikátust. A hat legnagyobb bányavállalat közül négy tartozott a kapitalisták felügyelete alá. A búrokkal való konfliktus tétje azonban nem merült ki csupán az aranyban és a gyémántban. A háború kirobbanása előtt egy évvel ugyanis a Transvaal köztársaság legértékesebb mezőgazdasági területeiből csaknem 2 millió hold tartozott a Beit és Phillips által vezetett cég leányvállalatához. 1894-ben Beit és Phillips összeesküdtek az angolok és a búrok háta mögött, és több tízezer font kenőpénzzel sikerült ’meggyőzniük’ a Transvaal parlamentet.
1895-ben több mint 500 angol kalandor próbálta meg a búr köztársaságokat elfoglalni a transvaali ’nem hivatalos’ Jameson támadás keretein belül. A vállalkozást Rhodes irányította és Beit finanszírozta 200 ezer fonttal. Habár a támadás sikertelen volt, nyilvánvalóvá tette a búrok számára, hogy az angoloknak valóban szándékában áll megfosztani őket nehezen megszerzett függetlenségüktől. A sikertelen támadás véráldozatai egyszer s mindenkorra összeforrasztották az angol imperializmus és pénzügyeik közötti szövetséget.
A transvaali hatóságok letartóztatták Phillips-et a támadásban betöltött szerepéért. Mivel terhelő bizonyítékok utaltak Phillips Beit-tel és Rhodes-al való összeesküvésben való részvételére, kénytelen volt beismerni bűnösségét. Egy rendkívüli transvaali bíróság halálbüntetést szabott ki rá, angol közbenjárásra azonban ezt a későbbiekben 25 ezer fontos bírságra enyhítették. A pénzembert, miután visszatért Angliába, lovaggá ütötték a birodalomért tett szolgálataiért, és az első világháborúban magas beosztást kapott a hadügyminisztériumban.
A Jameson támadás kudarca azonban nem riasztotta vissza az angolokat. Sir Alfred Milner, a dél-afrikai angol főbiztos, titokban a telepesek elleni teljes körű háború előkészületeibe kezdett, mely a termékeny búr földeknek, a birodalomba való teljes bekebelezését volt hivatott előmozdítani. Titkos szövetsége Wernherrel és Beittel kellő anyagi támaszt nyújtott neki ahhoz, hogy belefogjon tervébe.
Valódi törekvéseit álcázva, az angol főbiztos beleegyezett abba, hogy tárgyalóasztalhoz üljön Krugerral és egyeztessenek az ’uitlanderek’ státuszát illetőleg. Milner azonnali állampolgári jogokat követelt a búr köztársaságba nagy számban érkező idegeneknek. Paul Kruger keserűséggel és haraggal a hangjában válaszolt: ’Az országunkat kéred tőlem!’ A tárgyalások végül félbe szakadtak, úgy ahogyan azt Milner tervezte. Az angol még a háború kitörése után is mindent elkövetett egy kompromisszumos béke elkerülése érdekében. A második világháború győztes hatalmaihoz hasonlóan ő is ragaszkodott a feltétel nélküli megadáshoz – és meg is kapta. Az ál-tárgyalások alatt Lord Kitchener, híres angol hadvezér bizalmasan megjegyezte egy barátjának, hogy az angoloknak a búr földek elfoglalásában a legfőbb akadályt az jelentette, hogy a búrok féltek attól, hogy olyan emberek kezébe kerüljenek, akik kétséget kizárólag nagy befolyást gyakorolnának az országuk kormányzásában.
A búrok félelmei megalapozottak voltak. A ’tárgyalások’ még javában folytak, mikor Wernher, Beit & Co. már javában egy ’uitlanderekből’ álló 1.500 fős hadsereg toborzásába és pénzelésébe fogott. A hadsereg végül 10.000 főre duzzadt.
Angliában eközben a vezető napilapok, (különösen az imperialista tulajdonban lévők) proponálták a háború gondolatát. Ezek közé tartozott többek között a Lord Burnham tulajdonában lévő konzervatív The Daily Telegraph, továbbá Oppenheim Daily News-a, Mark Evening News-a illetve Steinkopf St. James Gazette című napilapja.
Ellenállást Angliában a háborús hisztéria egyre intenzívebb kampánya leginkább a politikai baloldalból váltott ki. A Henry M. Hyndman által vezetett Szociál-demokrata Szövetség (Social Democratic Federation, SDF) adott leginkább hangot háborúellenes nézeteinek. Az SDF Justice című hetilapja 1896-ban tájékoztatta olvasóit, hogy ’Beit, Barnato és cimboráik’ nem mást tűztek ki célul, mint egy Zsidó-Angol Birodalom létrehozását, mely Egyiptomtól a Fokföldig húzódna, és nem utolsó sorban megsokszorozná a már amúgy is óriási vagyonukat. Az SDF már 1890 óta próbálta sorozatosan felhívni a figyelmet a tényre, milyen mértékű káros befolyással bírnak a kapitalisták az angol sajtóra. Amikor 1899-ben kitört a háború, a Justice hírül adta olvasóinak, hogy a sajtó ’sémita urai’ sikeresen propagáltak Nagy Britanniában egy agressziótól fűtött, kriminális háborút.
A pénzemberek határtalan kapzsisága egybevágott az angol gyarmatokért felelős miniszter, Joseph Chamberlain imperialista törekvéseivel, Alfred Milner politikai ambícióival és a gyémánt-spekuláns Cecil Rhodes álmaival. Olyan tízezrek életét áldozták föl pénzéhségük és becsvágyuk oltárán, akik csupán szabadon szerettek volna élni.
Anglia megkezdte csapatai Dél-Afrikába való küldését, hogy előkészítsék a háborút. Kruger ultimátumban szólította fel őket a visszavonásra. Miután az angolok ezt megtagadták, a búr köztársaságok hadat üzentek.
Noha létszámban alulmaradtak az angolokkal szemben, a búr szabadságharcosok körében jó közszellem uralkodott. Nagyon jól ismerték a terepet, ahol harcoltak, de mindennél többet nyomott a latban, hogy a saját földjükért, saját szabadságukért és életminőségükért harcoltak. Cseppet sem festettek úgy lóháton mint egy tipikus katona.’ Egyenruhaként’ ugyanaz a durva viselet szolgált, amit farmerként hordtak. Nagy szakálluk volt, széles karimájú kalapot viseltek, és a marhatereléshez használt szíj volt átvetve a vállukon.
Elhivatottságuk ellenére, másfél év megfeszített harc után azonban a búrok kénytelenek voltak feladni összes nagyvárosukat és a fő vasútvonalat is az ellenséggel szemben. Habár helyzetük egyre kilátástalanabb volt, a fegyvert nem tették le. Új módját választották az ellenállásnak, a gerilla hadviselést. A búr rohamcsapatoknak igaz, hogy négyszeres túlerővel kellett felvenni a harcot, rengeteg civil támogatását élvezték és figyelmeztetés nélkül támadtak. Mindez lehetővé tette, hogy meggátolják az ellenség számára a már megszállt területek ellenőrzését.
Lord Kitchener, az angol főparancsnok ekkor taktikát változtatott. Az új típusú háború lényege a teljes körű rombolásban és az emberek elleni kegyetlenségben merült ki, és nem utolsó sorban, az esetek többségében győzelemhez vezetett. Ez kiterjedt az egész állatállomány és a termények elpusztítására, megsemmisítésére, a búr farmok felégetésére, illetve a gyermekek és asszonyok koncentrációs táborokba való elhurcolására is. Ezekről a táborokról szóló jelentések megdöbbentették az egész nyugati világot.
1902. januárjában J.C. Smuts, búr tábornok, később a Dél-Afrikai Szövetség miniszterelnöke, megkérdőjelezve az angol hadviselés morális hozzáállását, igencsak lesújtó jelentésben összegezte a háború pusztításait. Többek között kitért Lord Kitchener embertelen és barbár vérengzésére a két búr köztársaságban, mely mélyen sértette a legalapvetőbb nemzetközi háborús jogokat. Szinte minden búr farmot és falut felégettek, a termést megsemmisítették, a jószágokat pedig lemészárolták. Lord Kitchener terve az volt, hogy nem annyira harcban, mint inkább ártatlan asszonyokat és gyermekeket megfélemlítve nyerje meg a háborút. Smuts továbbá kifejtette, hogy a nemzetközi jogok ilyen fajta megsértése nagyon is jellemző arra a nemzetre, amely mindig is önjelölt bíraként lépett föl más nemzeteket érintő kérdésekben.
Még Angliában is elítélték prominens személyiségek a dél-afrikai mészárlást. Lloyd George, aki később, az első világháború alatt a miniszterelnöki posztot töltötte be, szintén indulatosan támadta a vérontást. 1901. február 18.-án a parlamentben tartott beszédében egy angol tiszt leveléből idézett, aki részletesen kifejti, hogyan fosztogattak faluról falura, hogyan gyújtották föl a parasztok otthonait és azt az agóniát, amit a földönfutóvá lett családok átéltek, miközben végignézték, ahogy valaha takaros tanyáikat a földdel teszik egyenlővé. Lloyd George a következőképpen kommentálta az eseményeket: ’Ezt a háborút nem férfiak ellen vívjuk, hanem asszonyok és gyermekek ellen.’
Egy másik későbbi miniszterelnök, Henry Campbell-Bannerman 1901. június 4.-én szintén a parlamentben feltette a kérdést, hol húzódik egy háború és egy embertelen mészárlás közötti határvonal, illetve hogyan nevezzék azt, ami Dél-Afrikában lejátszódik.
Michael Davitt, alsóházi tag személyesen és politikailag is mélyen elítélte az angolok fellépését és a 19. század legnagyobb aljasságának nevezte.
John Dillon, a parlament egy ír nacionalista tagja is felszólalt a britek búr hadifogoly-kivégzései ellen. 1901. február 26.-án nyílt levélben világított rá az angolok elfogadhatatlan bánásmódjára. Sérelmezte, hogy Lord Kitchener minden élelmiszert és takarmányt, ami az útjába akad, elpusztít, a marhákat, lovakat és minden egyéb jószágot elkobozza és ezzel a lakosságot éhhalálra ítéli. Nem bíbelődnek a foglyokkal, egytől egyig kivégzik őket. Az is parancsban lett kiadva a brit katonáknak, hogy szabadon fosztogathatják a házakat, függetlenül attól, hogy gazdáik harcolnak-e vagy sem.
Szintén Dillon közreműködésével került publikációra a Liverpool Courier-ban egy katona levele, amelyből világosan kiderül, hogy Lord Kitchener utasításban adta ki, hogy senki nem ejthet foglyul búrokat, illetve aki mégis ezt tenné, attól megvonják a napi élelmiszeradagjának a felét, ami a fogoly ellátását volt hivatott fedezni. Dillon a Wolverhampton Express-ben és a Star-ban idézett egy harmadik levélből is, melyet egy a Királyi Walesi Ezredben szolgáló katona írt. Ő szintén arról tudósít, hogy nincsenek búr hadifoglyok, mivel ugyan volt néhány sebesült, de azokat malmokban ’felőrölték’, így már nem élnek.
Az ír származású Dillon fölháborodása különleges nyomatékkal bírt. Míg a brit csapatok éppen a nemzeti szabadságuktól fosztották meg a búrokat Dél-Afrikában, addig a dél-írországi lakosság szintén a brit kormány gyarmati politikáját szenvedte.
1902. január 20.-án, még egyszer és utoljára Dillon kísérletet tett a parlamentben arra, hogy felhívja kollégái figyelmét erre a gyalázatra. Beszédében kitért arra, hogy a modern háború fogalma tiltja egy ország totális letarolását, az élelmiszertartalékok elpusztítását, és ezáltal a civil lakosság kiéheztetését. Feltette a kérdést, mit szólt volna hozzá a nyugati világ, hogy ha Németország 1870-ben Párizs felé menetelve feldúlta volna az egész országot, és koncentrációs táborokba kényszerített volna ártatlan asszonyok és gyermekek ezreit, ezzel aláírva halálos ítéletüket?
Az alsóházi tagok közül azonban senki nem bírálta olyan élesen a britek által folytatott kapitalista politikát, ahogyan azt John Burns, a munkáspárt battersea-i képviselője tette. A korábban SDF tag országos elismertségre tett szert az angol munkásosztály rettenthetetlen védelmezőjeként és vezetőjeként 1889-ben, a dokkmunkás-sztrájk ideje alatt.
’Bárhol is vizsgálódjunk, mindenhol a pénzt fogjuk a háttérben találni.’ - jelentette ki az alsóházban 1900. február 6.-án. ’Az anyagiak kezdettől fogva begyűrűztek ebbe a háborúba. Míg az angolok a történelem folyamán mindig Sir Galahad-ként léptek föl, az ami most az afrikai kontinensen történik ennek a történelmi hagyománynak a megcsúfolása.’ - mondta.
Burns egyébként nem csak a munkások jogainak legendás élharcosa volt, hanem a környezeti reformok, a nők jogainak és a jobb városi ellátás fáradhatatlan bajnoka is. Még Cecil Rhodes is a következőképpen jellemezte: ’a brit demokrácia legékesszólóbb vezéralakja’.
Burns az Afrikában tevékenykedőket azonban mégsem kapitalista elveik alapján ítélte el. Sokkal inkább faji nézeteik miatt tartotta őket veszélyesnek és Anglia vesztét látta bennük.
Magán a munkáspárton belül is nagy volt a szembenállás a háborúval kapcsolatban. 1900 szeptemberében, a Kereskedelmi Szövetség Kongresszusán a következő szavakkal bélyegezték meg a búrokat: ’olyasvalakik, akiknek szándéka elzárni az arany mezőket a világpolgároktól, miközben nekik sem hazaszeretetük sem pedig hazájuk nincsen’.
A dél-afrikai imperialista terv egyik legbefolyásosabb ellenlábasa az újságíró John Hobson volt. 1899-ben a Manchester Guardian Dél-Afrikába küldte, hogy első kézből tájékoztasson a búr háború eseményeiről. A vizsgálat három hónapja alatt, Hobson megbizonyosodott róla, hogy a konfliktusért alapvetően az imperialisták kis csoportja felelős.
Hobson elemzése arról, hogy milyen motívumok húzódnak a háttérben, a Háború Dél-Afrikában címet kapta. Figyelmeztette honfitársait: ’Azért harcolunk, hogy bányatulajdonosok és spekulánsok kis nemzetközi oligarchiájának hatalmat adjunk a kezébe Pretoriában. Az angoloknak fel kell ismerniük, hogy Dél-Afrika gazdasági és politikai sorsa egyelőre, és nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben is, olyan külföldiek kezében összpontosul akiknek egyrészt az érdekeik pénzügyi jellegűek, másrészt nem elsősorban a brit koronát szolgálják.’
Az anti-imperialisták és munkásosztálybeliek lelkesen üdvözölték Hobson széles körben olvasott munkáját. A Független Munkáspárt félhivatalos szervezete a következőképpen kommentálta a könyvet: ’A modern imperializmust valóban egy féltucat pénzintézet és pénzember irányítja, akik állami kötvényeket adnak, vesznek, és ebben a nagyszabású társasjátékban a politika csupán a zsetont helyettesíti.’
A búrok elleni kegyetlenkedés ellen keresztes hadjáratot vívó angol lady, Emily Hobhouse, a koncentrációs táborokban folyó horrorra próbálta felhívni a világ figyelmét. ’Némelyik táborban’ – írta – ’két, néha három különböző család él egy sátorban. Tíz, sőt tizenkét embert is bezsúfolnak egyetlen sátorba. Legtöbbjüknek a földön kell aludnia. Ezek az emberek soha nem fogják elfelejteni mi történt velük. A legsúlyosabban mindez a gyermekeket érinti. A rettenetes forróság és a helytelen és nem elégséges táplálkozás következtében elsorvadnak. Ezeknek a táboroknak a fenntartása nem mást jelent, mint egyenlőt gyermekek meggyilkolásával.’
Az angolok 116.572 embert kényszerítettek koncentrációs táborokba, s szinte mindegyik asszony és gyermek volt. Ez a búr lakosság mintegy egynegyedét jelentette. A háború után a kormány által kiadott hivatalos jelentés szerint 27.927 halálos áldozata volt a táborokban eluralkodó éhínségnek, tífusznak és a meghurcolásnak. Ebből több mint 22 ezer 16 évnél fiatalabb gyermek volt és a fennmaradó 5 ezer áldozatot is zömében asszonyok tették ki.
Emily Hobhouse szerint a búr asszonyokat, minden szenvedésük ellenére, látszólag még haldokló gyermekük látványa sem volt képes megtörni. Soha semmilyen jel nem utalt arra, hogy azt kívánnák, bárcsak férjeik megadnák magukat és véget vetnének ennek a szenvedésnek. Harcolniuk kellett a végsőkig.
Kitchener, amikor már úgy tűnt, hogy az aljasság fogalmát teljesen kimerítette, felfegyverezte a bennszülött bantukat. Az angolok végül is 10.000 martalóc feketét láttak el puskákkal, de minderről elfelejtették tájékoztatni az anyaországban lévő illetékeseket.
Ez persze nem csoda, hiszen a történelemben itt fordult elő először, hogy európaiak négereket fegyvereztek fel és parancsban adták ki nekik, hogy fehéreket gyilkoljanak. Noha a primitív feketék igencsak silány katonáknak bizonyultak, arra mindenesetre jók voltak, hogy védtelen búr asszonyokat és gyermekeket mészároljanak le. Azoknak az asszonyoknak és gyermekeknek a sorsa, akiknek sikerült megszökniük a táborok jelentette földi pokolból, még inkább horrorisztikus volt, mint azoké, akik nem kíséreltek meg szökést.
1902 januárjában Smuts ezredes a következőképpen írta meg a bantuk toborzását: ’Fokföldön a civilizálatlan bantukat azzal vezették félre, hogy ha búr győzelemmel végződik a háború, vissza fogják állítani a rabszolgatartás intézményét. Megígérték nekik, hogy ha csatlakoznak az angolokhoz, a búr birtokok és javak őket fogják illetni és ezentúl ők lesznek azok akik a búroknak fognak parancsolni.’


Felhasznált irodalom:
Weber, Mark, The Boer War Remembered http://www.boer.co.za/boerwar/weber.html
Wikipedia, Second Boer War http://en.wikipedia.org/wiki/Second_Boer_War
The Boer War, South Africa, 1899-1902 http://www.geocities.com/Athens/Acropolis/8141/boerwar.html