A gerilla, mint partizán-harcos a történelemben


„Az emberiség minden korszakában, valamennyi háborújában és harcában léteztek háborús és harci szabályok, következésképpen a szabályok áthágásának és semmibevételének esetei is. Különösen a felbomlás korszakaiban, például a harmincéves háború idején német földön (1618-1648), továbbá a világtörténelem valamennyi polgárháborújában és gyarmati háborújában mutatkoztak olyan jelenségek, amelyeket a partizánságra jellemzőnek lehet nevezni.” (Schmitt 2002b:106)[1]

Carl Schmitt partizánelmélete szerint - Theorie des Partisanen (Partizánkönyv) – a „partizánféle” harcosok jellegzetességei az államisághoz való viszonyrendszer alapján értelmezhetőek, és a lépésről lépésre kibontakozó irregularitás szerint a partizán-harcos három történeti típusának meglétét igazolja: a gerilláét, a forradalmárét, illetve a terroristáét. E három típust identitásuk, illetve annak differenciálódása különbözteti meg, melynek legfontosabb különbsége, azok ellenséghez való viszonya.
A partizán-harcos előképe valószínűleg csak egyszerű szabálysértő lehetett, aki saját, semmibe vett érdekeit igyekezett képviselni, leginkább saját szakállára, saját érdekében működött, s akinek esetleges vállalkozásai váltakozó sikerrel kecsegtették bármelyik harcoló félt. Így aztán többnyire üldözték is, hiszen a hadsereg az ellenséggel vette fel a harcot, a rendőrség pedig a fosztogatókat regulázta meg.
Amint azonban a magánfegyveres közügyért igyekszik harcolni, és szövetkezik más irregulárisan küzdő egységekkel, már hadi-politikai tényezővé válik, még akkor is, ha nem tagja a reguláris hadseregnek. Sőt, civil harcos, aki külső megjelenése, öltözete alapján sem katona, hanem olyan személy aki átmenetileg egy közügy érdekében fogott fegyvert a kezébe.
Schmitt szerint a történelem első valóságos partizánja, aki kockáztatni merte a szabálytalan, rendhagyó harcmodort az első új típusú reguláris haderő ellen, az 1808-as spanyol függetlenségi háború partizánja volt. "Kalapács és üllő"-hadjáratként szokták nevezni, amelyben a 40-80.000 fős, Arthur Wellesley, Wellington hercege által vezetett brit-portugál csapatok alkotta kalapács, széjjelzúzta Napóleon francia haderejét a spanyol reguláris katonaság és gerillák, illetve a portugál milícia alkotta üllőn.
A háború idején az angol pártfogással működő portugál milíciák és spanyol gerillák igen sok francia katonát tartóztattak fel. Az angoloknak ez megfelelt, mert így jóval kedvezőbben jártak, mintha súlyos költségek mellett reguláris egységeket szereltek volna fel ugyanerre a feladatra. Ez a világtörténelem legelső és egyben talán legsikeresebb partizánháborúja volt, s innen kapta elnevezését ez a fajta hadviselés is: a spanyol „guerra de guerillas” („kis háborúk háborúja”) kifejezésből. (Az „-illa” , mint kicsinyítő képző használata, talán érzékelteti azt a méretbeli különbséget, mely a gerilla-hadsereg és ellenfele, a reguláris, állami hadsereg között jelen van. Maga a spanyol szó, „guerra”, a korai germán „werra”, illetve a középkori holland „warre” szavakból eredeztethető, s a vizigótok honosították meg az Ibériai-félszigeten a Kr.u. V. században.)
A sikerek ellenére azonban komoly károkat is okozott a gerillaháború mindkét félnek: a spanyol szabadságharcosok a franciákon kívül saját népességüket is megfélemlítették sorozatos fosztogatásaikkal és a kényszersorozásokkal. Ezért a háború későbbi szakaszában a hatóságok már igyekeztek reguláris egységekbe szervezni a gerillákat, melynek azonban számottevő hátrányai is voltak: a nagyobb katonai szigor leredukálta a szökések arányát, azonban a szervezettebb csapatok tagjai könnyebben áldozatul eshettek a rajtaütések alkalmával. Így aztán csak kevesen, és főként a gerilla-vezérek közül álltak be a reguláris csapatok soraiba, és ők is elsősorban a kegyelem, illetve a tiszteknek járó ellátmány miatt.
A spanyol egységek közül kizárólag a gerillák vették fel eredményesen a harcot a jól képzett, reguláris francia hadak ellen, ugyanis minden alkalommal, amikor a hivatalos spanyol hadsereg állt szemben a franciákkal, elkeserítő vereséget szenvedtek. Amint azonban a vesztes reguláris spanyol egységek közül a harcosok átszivárogtak a gerillák közé, nagyobb területen, kisebb anyagi és ember-veszteséggel tudtak hatékonyan működni. Wellington végső diadalát gyakorta tulajdonítják annak, hogy a gerillák teljesen demoralizálták Napóleon seregét. (De Schmitt szerint a Napóleon ellen kibontakozott porosz és orosz partizán-küzdelmek is hasonló védekező jellegű gerilla-háborúk voltak.)
Schmitt arra is rávilágít, hogy miért: mert a partizán azonosíthatatlan harcos. Szerinte az tekinthető partizánnak, „aki kerüli, hogy fegyvereit nyíltan viselje, aki lesállásból támadva harcol, aki álcázása érdekében nemcsak az ellenség egyenruháját használja fel, nemcsak rögzített vagy kötetlen rangjelzéseket alkalmaz, hanem a legkülönfélébb civil ruhákat ölti magára. A partizán legerősebb fegyvere a titokzatosság, a sötétség és a homály, melyekről nem mondhat le becsületes módon anélkül, hogy ezáltal el ne veszítené az irregularitás terét, vagyis anélkül, hogy ezáltal meg ne szűnne partizánnak lenni.” (Schmitt 2002b: 126)[2]
Lényegében nem különbözteti meg magát a civil lakosságtól semmivel, nem lehet tudni, hogy ki irányítja, és általában véve is figyelmen kívül hagyja a hadi jog követelményeit.
A gerilla hadviselés általános meghatározása: egy olyan, nem konvencionális, a szabályokhoz nem ragaszkodó küzdelem módszere, melyben harcosok kis csoportjai mozgékony, váratlan, és meglepő taktikákat igyekeznek alkalmazni, mint lesben állás, rajtaütés, stb., hogy sikeresen legyőzzék ellenfelüket, mely gyakran egy nagyobb, de kevésbé mozgékony hadsereg. Jellemzően a kisebb gerilla hadsereg kényszeríti rá saját defenzív helyzetét ellenfelére, hogy ezáltal bevonja azt egy olyan terepre, mely alkalmasabb a gerilla-hadviseléshez, vagy előnyt kovácsol saját intenzívebb mobilitásából azáltal, hogy meglepetésszerű támadásokat vezet sebezhető célpontok ellen, gyakran mélyen az ellenséges területen belül.
A gerilla harcmodort természetesen nem szabad összekeverni egy reguláris erő biztosított, vagy fedezett műveletével, vagy olyan defenzív manőverrel, mely a csata elől való kitérésen alapul, mint amilyet Fabius Maximus Cunctator (a „Halogató”) alkalmazott római légióival (reguláris erők voltak!) Hannibál ellen.
Schmitt a partizán kifejezést könyvében összefoglaló meghatározásként, kategóriaként alkalmazza, ugyanis az irreguláris harcost eddigi története során országonként és háborúként más-más nevekkel illették minden korban: volt gerilla, franc-tireur, hivatásos forradalmár, illegális harcos, terrorista és hasonlók.
Schmitt partizánja a politikai fogalmak meghatározásai szerint jelentős átalakuláson megy keresztül: „a haza defenzív őseredeti megvédelmezőjének” szerepétől jut el a „világuralomra törő agresszív aktivistájának” alakjáig (Schmitt 2002b:121)[3], s így lesz a gerillából forradalmár, majd terrorista.
A folyamat legfontosabb eleme, hogy ellensége vele együtt mindinkább elszakad az államiság kényszereitől; az irreguláris harcos folyamatosan „a jogtalanná tett ellenségességben keresi jogait.” (Schmitt 2002b: 159)[4]
A gerilla ellenfele egy reális és létező, valóságos ellenfél, akik saját magukat helyezték az ellenfél helyzetébe, mert a nemzetközi jog megállapodásai szerint is megtámadtak egy adott országot. Ugyanakkor a gerilla nem egy „világméretű” totális ellenféllel áll szemben, akit mindenestől meg kell semmisíteni. Ez már a hivatásos forradalmár ellenfele.
A forradalmár is polgári harcos, a gerillától azonban két dologban eltér. Egyfelől fellépése során nincs háború, legalábbis a forradalmár nem országok közötti hadviselésben akar részt venni. Másfelől nem területvédő szándékkal háborúzik, ő eszmék, ideák és ügyek elkötelezettje, szemben a gerillával, aki „azt a darab földet védelmezi, amelyhez őseredeti kapcsolat fűzi. Taktikájának felfokozott mozgékonysága ellenére alappozíciója védekező jellegű maradt.” (Schmitt 2002b: 160)[5]
A gerilla hadviselés folyamata:
A legalacsonyabb szintű cél: kismértékű rajta ütések, elrejtőzés és kisebb támadások eredményes kivitelezése. Az ókorban ilyenek voltak a különböző barbár törzsek küzdelmei a római birodalom reguláris egységeivel, a légiókkal szemben. A modernkor hadviselésének szempontjai szerint ezek a küzdelmek mára terrorista, vagy egyéb lázadó vagy forradalmi csoportok hadműveleteivé váltak.
A legmagasabb szintű végcél: egy teljes mértékben integrált politikai-katonai stratégia, mely magában foglal kisebb és nagyobb egységeket, valamint folyamatosan változó, mobil hadviselést alkalmaz, mely tartalmazhatja mind az alacsony fokú „gerilla”-harcmodort, mind a nagy, mobil formációkat alkalmazó reguláris hadsereg harcmodorát.
Az utóbbi szakasz tökéletes kifejeződése megfigyelhető volt Mao Ce-tung (Kína), illetve Vo Nguyen Giap (Vietnam) stratégiájában.
Mao elméletét és politikusi működését Schmitt is igen számottevőnek tartja, mégpedig abból a perspektívából, hogy megpróbálta a gerilla és a forradalmár, a területi küzdelem és a világforradalom összekapcsolását. Eredetisége abban rejlik, hogy egyesíteni tudta a tér nélküli világméretű rivális elleni harcot és a gyarmatosítók elleni küzdelmet, elmélyítve ezzel Clausewitz formuláját, miszerint „A háború a politika folytatása, csak más eszközökkel.”
Schmitt véleménye szerint az egyszerű és átütő erejű maoi eszme lényege, hogy „a háború értelme az ellenségességben rejlik. Mivel a háború a politika folytatása, ezért, legalábbis lehetőség szerint, az ellenségesség egyik elemeként mindig tartalmazza a politikát is; és ha a béke magában foglalja a háború lehetőségét – ami hát sajnos a tapasztalatok szerint így van –, az akkor a potenciális ellenségesség mozzanatát is tartalmazza. A kérdés csak az, vajon az ellenségességet lehet-e védelmi intézményekkel korlátozni és szabályozni, tehát az ellenségesség relatív vagy abszolút jellegű. Ezt magának a hadviselőnek kell eldöntenie a saját kockázatára. A partizánból kiindulva gondolkodó Mao számára a mai béke csupán a valóságos ellenségesség megnyilvánulási formája, mely az úgynevezett hidegháborúban sem szűnt meg.” (Schmitt 2002b: 139)[6]
A modern gerilla hadviselésnek (annak legmagasabb szintjén) tartalmaznia kell bizonyos integrált folyamatokat, kiegészítve különböző modern doktrínákkal, szervezetekkel, szakképzettséggel és propagandával. A gerilláknak, mint kis, szétszóródott, támadó egységeknek kell tudni működni, de ugyanakkor képesnek kell lenniük reguláris egységekkel való együttműködésre, vagy kombinálniuk kell a raj, szakasz, illetve zászlóalj-méretű egységeket kiterjedt, mobil hadműveletekben is. Tapasztaltságuk és szervezettségük ezen szintjén alapulva, mindenfajta szokáson, módon belül elmozdulhatnak, amit az adott szituáció megkövetel, hiszen a gerilla hadviselés meglehetősen flexibilis, távolról sem rugalmatlan.
Taktika és stratégia
A gerilla hadviselés taktikája intelligencia, elrejtőzés, fortély, szabotázs és kémkedés változatos és rugalmas alkalmazásán alapszik, mellyel bármilyen hatalmat képes aláaknázni hosszantartó, mély intenzitású konfrontációval.
Egészen sikeres lehet népszerűtlen idegen, vagy helyi rezsim ellen, ahogy azt a vietnámi konfliktus is mutatta. A gerilla hadsereg fokozhatja a megszállás, vagy kolonizációs jelenlét fenntartásának költségeit, sok esetben jobban is, mint ahogy azt az idegen hatalom el tudja viselni. A népszerűtlen helyi rezsimekkel szemben általában átvehetik az irányítást, vagy lehetetlenné tehetik azt különböző terrorcselekményekkel és szabotázzsal, sőt, az erők kombinálásával akár le is mondathatják helyi ellenfeleiket egy szabályos, konvencionális összecsapásban.
Ezek a taktikák hasznosak az ellenfél demoralizálásában, amíg a gerillák morálját emelik.
Sok esetben a gerilla-taktika lehetővé teszi egy kis, mobil egység számára is, hogy nála sokkal nagyobb és jobban felszerelt hadsereget is távol tartson, akár hosszabb időn keresztül is. Ez a stratégia mutatkozott meg Oroszország második csecsen háborújában, 1999-ben, vagy a második szeminola háborúban, Florida mocsaras vidékén 1835-1842 között.
A csecsen háború támogatta Vlagyimir Putyin hazai népszerűségét, aki egy hónappal azután el is indította az orosz reguláris hadsereget Csecsenföldre, hogy megválasztották miniszterelnöknek. A háború azonban, elhúzódásával egyre népszerűtlenebb lett az orosz lakosság körében is, lassanként az orosz lakosság 70%-a úgy gondolta, hogy tárgyalásokat kellene kezdeményezni a szeparatistákkal, s csak 16%-uk vélekedett úgy, hogy a hadjáratot folytatni kellene. Végül a konfliktus két emlékezetes terrorcselekményben kulminálódott, melyek tökéletesen aláásták az orosz hadvezetés tekintélyét:
2002-ben csecsen szeparatisták foglyul ejtettek több mint 850 túszt a Moszkvai Színházban, s két és fél napos hiábavaló próbálkozás és tárgyalás után az orosz OSNAZ (a KGB speciális célú különítménye) titkos akcióban egyfajta rejtélyes összetételű vegyi anyagot juttatott az épület szellőző berendezésébe, amely által ugyan a terroristák közül mindenki meghalt, de 129 civil is életét veszítette.
A másik ilyen tragikusan végződött terrorcselekmény a beslani iskola ellen elkövetett túszdráma volt 2004. szeptember 1.-én, ahol több mint 1200 gyermeket és felnőttet ejtettek foglyul csecsen muszlim gerillák Észak-Oszétiában. A krízis harmadik napján az orosz reguláris erők tüzet nyitottak a túszok fogvatartóira, s a meggondolatlan és a túszokat figyelmen kívül hagyó cselekmény során 344 civil halt meg a tűzharcban, melyből 186 gyermek volt, s több százan megsebesültek.
A gerilla hadviselés szervezete, struktúrája
A gerilla hadviselés szervezete kis helyi, felkelő csoportok pár tucat résztvevőitől harcosok tízezreiig terjedhet, felvonultatva haderejét az apró terrorista-sejtektől, csoportoktól az ezred-nagyságú egységekig. A legtöbb esetben létezik egy legfelsőbb vezetőség is, akik nyilvánvaló és konkrét politikai célokat tűznek ki maguk elé. A szervezet tipikusan két szárnyra osztható; katonai, illetve politikai szárnyra; néha megengedve a politikai vezetésnek a különböző katonai támadások „kézenfekvő visszautasítását” is. A katonai szárnyon belül a következő egységek találhatók: terror sejtek, illetve szabotőrök, különböző terep csapatok, kiképzés, logisztika. A politikai szárny résztvevői: szimpatizánsok, kollaborátorok, külföldi támogatók. A legkidolgozottabb hadviselési struktúrája a kínai, illetve a vietnámi kommunistáknak volt a kelet- és délkelet-ázsiai függetlenségi háborúkban.
Etikai kérdések
Civileket megtámadhatnak, vagy akár meg is ölhetnek büntetésül állítólagos kollaborálásért, vagy megfélemlítés, illetve korlátozás címén. Az ilyen támadásokat a gerilla parancsnokság rendszerint szentesíteni szokta, valamiféle kitűzött politikai cél elérésének érdekében. Az ilyen támadások általában gyengítik a polgári egyének morálját, azzal, hogy támogatják a gerillák ellenfeleinek degradálását. A polgárháborúkban szintén alkalmazhatnak hasonló szándékos támadásokat a polgárság, a civil lakosság ellen, mind gerilla-csoportoktól, mind reguláris egységektől elkövetve bizonyos az atrocitásokat.
Etnikai és vallási ellenségeskedések szintén lehetnek kiváltó okai nagyfokú vérengzéseknek, merényleteknek, sőt, fajirtásnak is, ahogy a konkurens pártok nagymértékű erőszakhoz folyamodnak a célba vett civil népesség körében.
Idegen hatalom ellen a gerillák bizonyos esetekben irányítják támadásaikat a civil lakosság ellen; amennyiben úgy érzik, hogy az idegen hatalom túl erős lenne ahhoz, hogy közvetlenül szembeszálljanak vele hosszú távon. A legjobb példa erre Vietnam, ahol a bombázások és a terrortámadások egészen általánosak voltak a civilek ellen, és gyakran eredményesen demoralizálták a helyi véleményt, mely esetlegesen támogatta az uralkodó rezsimet és annak amerikai támogatóit.
Amíg a támadások amerikai bázisok ellen hosszadalmas és körülményes tervezést igényeltek, ráadásul kockázatos és nagymértékű emberáldozattal jártak volna, addig a civil szférában végrehajtott, kisebb mértékű terrorcselekmények könnyebben kivitelezhetőek voltak. Az ilyen támadásoknak nemzetközi szintű hatása volt, demoralizálták az amerikai véleményt, és sürgették az amerikai csapatkivonásokat is.
Irakban a 2003-as amerikai megszállás óta a legtöbb haláleset nem az idegen megszálló egységeken belül, hanem a polgári lakosság körében volt, ahogy a hadviselő pártok polgárháborúba sorolták az országot, mely etnikai és vallási ellenségeskedéseken alapszik. Érvelések sorakoznak fel azt a problémakört illetően, hogy vajon nyugtalanságot, zűrzavart fog e okozni az amerikai közvéleményen belül is az a kérdés, hogy telepítsenek-e továbbra is amerikai csapatokat Irakba? Ezzel szemben a civileket ért terrortámadások alkalmazása káosz-helyzetet teremtett szerte a nagyvilágban, s így az Egyesült Államok területén belül is.
Azonban a háborús infrastruktúrára épülő, az azt kiszolgáló iparágak, és elsősorban azok tulajdonos-társaságai anyagi érdekeiket szem előtt tartva, továbbra is a megszállás és a beavatkozás folytatása mellett lobbiznak. Ezek az érdekkörök azonban gyakran összefonódnak az aktuál-politikával, illetve a megszálló országok felsőbb vezetésével, így továbbra is fenntartva a folyamatossá váló, és inkább megoldásra váró konfliktushelyzetet.
Michael Moore, amerikai filmrendező ezt az összefonódást, illetve az USA hiábavaló iraki háborúját mutatja be az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11.-i terrortámadás tükrében Fahrenheit 9/11 című munkájában. A dokumentumfilm (mely az amerikai közvélemény jelentős részét képviseli) számos díjat és elismerést söpört be, s hangos szószólója a G. W. Bush külpolitikáját illető kritikának. Filmjében a rendező kitér Bush gyors és valószerűtlen felemelkedésére, és arra, hogy kiknek a támogatásával került az ország élére. A film hangsúlyozza az iraki offenzíva értelmetlenségét, és sejteti a rendező véleményét is azt illetően, hogy valójában az iraki olaj feletti rendelkezés miatt támadták meg az országot.
Ezek az esetek azonban már inkább a forradalmár, polgárháborús harcos és terrorista küzdelmeit mutatják, s nem annyira a gerilláét.
A gerilla-forradalmár tipikus alakját talán Che Guevara testesítette meg, aki eseményteli, izgalmas és a szocialista forradalom eszméjétől vezérelt életét Bolíviában fejezte be 1967-ben. Véleménye szerint ez az ország rendelkezett az adott pillanatban a legideálisabb feltételekkel a szocialista forradalomra, melyet szándéka szerint a gerillaharc által később az egész dél-amerikai kontinensre kiterjesztett volna. Kubai önkéntesekből és bolíviai aktivistákból megalakította a Bolíviai Nemzeti Felszabadítási Hadsereget, de korábbi kongói kudarcából okulva a parancsnoki posztot magának tartotta meg. Katonai akciókat hajtott végre irreguláris egységeivel az Andok hegyeinek gerillaharcra tökéletes terepén, de a kezdeti sikerek ellenére végül egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a helyi lakosság és a helyi politikai mozgalmak támogatása nélkül küldetése sikertelen lesz, azok ugyanis megtagadták a gerillákkal való mindenfajta együttműködést.
1967. október 8.-án Quebrada del Yuro mellett társaival együtt elfogták, és másnap a bolíviai elnök, René Barrientos parancsára kivégezték.
Halálával azonban Che akaratlanul is borsot tört Barrientos elnök orra alá, amely a boliviai hadművelet idején írt naplójával volt összefüggésben, melyet a katonák Guevara málhája között találtak meg. Egy évvel Che halála után Barrientos bizalmasa és belügyminisztere, Antonio Arguedas eltűnt a naplóval, majd a jegyzetek rejtélyes módon Kubában bukkantak fel, s ott adták ki Fidel Castro előszavával. Ez komolyan kétségbe vonta Barrientos nagy nehezen kivívott belföldi és nemzetközi reputációját és megbecsülését.
Halála után szinte azonnal megkezdődött legendává válása. Világszerte demonstrációkat tartottak tiltakozásul kivégzése ellen, s függetlenül vitás szerepvállalásától, rövid idő alatt korunk egyik világszerte legelismertebb ikonjává vált. Halálának helyén ma egy kápolna található, ahol a mélyen vallásos helybeliek egy bizonyos San Ernesto de La Higuera nevű szentet tisztelnek. Még II. János Pál pápa is így nyilatkozott: "Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni."[7]
Az Egyesült Államokban létező kubai szervezetek, illetve a demokratikus ellenzék azonban teljes mértékben elítélik Che kubai ténykedését, gyilkosnak bélyegzik és egy véres diktatúra és pártállam egyik megalapítójaként őt tartják felelősnek számtalan civil megöletéséért még partizán időszakából, több száz bebörtönzöttet végeztetett ki a La Cabaña börtönben, miután hatalomra került, és ő volt a felelős a kubai „gulág” megalapításáért, és az első munkatábor felállításáért Guanahacabibesben.
A háború törvényei
Gerillának veszélyes lenni, mivel nem ismerik el őket legális harcosoknak, mert nem viselnek egyenruhát (hogy minél hatékonyabban összekeveredhessenek a helyi lakossággal), illetve egyenruhájuk és megkülönböztető jelzéseik nincsenek oly módon elismerve, mint a reguláris egységeké.
Az 1977-es Első Kiegészítő Jegyzőkönyv az 1949. augusztus 12.-én aláírt Genfi Egyezményekhez 44. cikkelyének 3. és 4. szakaszában a „Nemzetközi Fegyveres Konfliktusok Áldozatainak Védelme” rendelkező részei elismerik azt a harcost, aki a küzdelem természetéből adódóan nem visel egyenruhát, miközben viszont fegyvert visel egy nyíltan katonai hadművelet során. Ez a törvény a nem uniformizált gerillaharcosoknak törvényes elismertséget ad azokkal az országokkal szemben is, melyek ratifikálták a megállapodást. Azonban ugyanez az egyezmény a 37.1.c cikkelyében megjegyzi, hogy „a civil nem-harcos státusának színlelése” árulást képez, és a Genfi Egyezmény tiltja.

Felhasznált irodalom:
http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
( http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06.html )
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lszigeti_h%C3%A1bor%C3%BA
http://en.wikipedia.org/wiki/Moscow_hostage_crisis
http://en.wikipedia.org/wiki/Second_Chechen_War
http://en.wikipedia.org/wiki/OSNAZ
http://en.wikipedia.org/wiki/Beslan_school_hostage_crisis
http://hu.wikipedia.org/wiki/Fahrenheit_9/11
http://hu.wikipedia.org/wiki/Che_Guevara#endnote_fn7












[1] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html

[2] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[3] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[4] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html
[5] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html

[6] http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b170/ch06s02.html

[7] http://www.katolikus.hu/news/980123.html

Az angol-búr háború

1899 és 1902 között közel három évébe került a hatalmas Brit birodalomnak, hogy térdre kényszerítse a búrokat, akik csupán független államukat szerették volna létrehozni Dél-Afrikában. Mint oly sokszor a történelemben, itt is annak lehetünk szemtanúi, hogyan igáz le rendkívül kiegyenlítetlen küzdelemben egy mohóságtól elvakult nagyhatalom egy maroknyi telepest. Az angol-búr háború ma is az angol történelem egyik szégyenfoltja. Mintapéldája annak, hogyan lehet egy kis, helyi civakodásból világméretű konfliktust előidézni.
A búrok holland, hugenotta és német ősei először 1652-ben a Fokföldön telepedtek le. Anglia számos korábbi megszállást követően, végül 1814-ben foglalta el a gyarmatot. 10.000 búr megtagadva az idegen gyarmati leigázást, és farmjaik elfoglalásától hajtva elhagyta Fokföldet és északnak vette az irányt először Natalba, majd a felföldre vándoroltak, ahol megalapították Oranje Szabadállamot, és a Transvaal Köztársaságot. A búrok (hollandul ’parasztok’) keményen dolgoztak, hogy újból fölépíthessék az életüket az új területeken. Ugyanakkor harcolniuk kellett azért, hogy fiatal köztársaságaik szabadságát megvédjék az angol beavatkozástól, a bantu támadásokról nem is beszélve.
Vezetőjük a tiszteletet parancsoló, önfejű és mélyen vallásos Paul Kruger volt. A szakállas, patriarkális megjelenésű személy nagy népszerűségnek örvendett emberei körében és gyakran csak mint ’Oom Paul’ (Paul bácsika) emlegették. Becsületes és egyenes magatartása tartotta embereiben a lelket a nehéz évek alatt. Nyers szónoklatai híján voltak a logikus gondolatvezetésnek, azonban rendkívül szenvedélyes és meggyőző tudott lenni. Egész életén keresztül egy önálló, fehér köztársaság álmát dédelgette. Végül vak, megtört emberként, száműzetésben halt meg.
Az arany felfedezése a transvaali Witwatersrandban 1886-ban azonban megpecsételte a bátor telepesek sorsát. Az arany és gyémánt mágnesként kezdte vonzani az idegeneket (’uitlanders’).
Mint az oly gyakran a történelem folyamán, ennek a háborúnak a kezdetei is a hazafiasság által kreált érzelmes, és sérelmeik által gerjesztett keserűség félhomályába vesznek. Hogy mi játszódott le a háttérben és mi vezetett végül ennek a rendkívül kegyetlen háborúnak a kitöréséhez, csak hosszú évekkel a harcok befejeződése után látott napvilágot. A Random House Kiadó által kiadott A Búr Háború című remekmű volt például egyike azoknak a műveknek, melyek rávilágítottak ennek a kegyetlen konfliktusnak a sötét motívumaira. A szerző, Thomas Pakenham, a brit gyarmati hivatalnokok és pénzügyi emberek Dél-Afrika háborúba taszítását célzó összeesküvését boncolgatja könyvében.
Cecil Rhodes, szintén azok közé az angol gyémánt-kapitalistákhoz tartozott, akik vagyonuk gyarapodása reményében érkeztek az afrikai kontinensre. Hozzá hasonló ambíciókat dédelgető honfitársaival együtt mindent megtettek azért, hogy a búr háború végül kirobbanjon.
Barney Barnato, egy vakmerő, otromba londoni figura volt az első, aki jelentős befolyást gyakorolt a dél-afrikai eseményekre. Cecil Rhodes munkatársaként meglehetősen rövid idő alatt hatalmas vagyont halmozott fel arany, gyémánt és földtulajdon formájában. Vállalkozása 120 ezer fős munkaerő fölött rendelkezett. Alattomos pénzügyi manővereinek köszönhetően 1888-ban sikerült a De Beers Consolidated Mines felügyeletét megkaparintania, mellyel megszerezte a világ gyémántkitermelésének tulajdonképpeni monopóliumát. (Ma Harry Oppenheimer felügyeli a De Beers kartellt, mely napjainkban is meghatározza a gyémánt árát világviszonylatban. Továbbá irányítása alá tartozik még a legnagyobb arany-bányatársaság és a legbefolyásosabb dél-afrikai napilap is.)
A leghatalmasabb dél-afrikai pénzügyi vállalat a Werner, Beit & Co. volt, egy Alfred Beit nevű német spekulánssal az élén. Cecil Rhodes Beit támogatását élvezte, aki a Rothschildekkel és a Dresdener Bankkal ápolt jó kapcsolatának köszönhetően tette lehetővé Cecil számára, hogy gyémánt bányászaton alapuló vagyonra tegyen szert.
Beit és az angol milliomos, Lionel Phillips együtt irányították a H. Eckstein & Co.-t, a legnagyobb dél-afrikai bányász szindikátust. A hat legnagyobb bányavállalat közül négy tartozott a kapitalisták felügyelete alá. A búrokkal való konfliktus tétje azonban nem merült ki csupán az aranyban és a gyémántban. A háború kirobbanása előtt egy évvel ugyanis a Transvaal köztársaság legértékesebb mezőgazdasági területeiből csaknem 2 millió hold tartozott a Beit és Phillips által vezetett cég leányvállalatához. 1894-ben Beit és Phillips összeesküdtek az angolok és a búrok háta mögött, és több tízezer font kenőpénzzel sikerült ’meggyőzniük’ a Transvaal parlamentet.
1895-ben több mint 500 angol kalandor próbálta meg a búr köztársaságokat elfoglalni a transvaali ’nem hivatalos’ Jameson támadás keretein belül. A vállalkozást Rhodes irányította és Beit finanszírozta 200 ezer fonttal. Habár a támadás sikertelen volt, nyilvánvalóvá tette a búrok számára, hogy az angoloknak valóban szándékában áll megfosztani őket nehezen megszerzett függetlenségüktől. A sikertelen támadás véráldozatai egyszer s mindenkorra összeforrasztották az angol imperializmus és pénzügyeik közötti szövetséget.
A transvaali hatóságok letartóztatták Phillips-et a támadásban betöltött szerepéért. Mivel terhelő bizonyítékok utaltak Phillips Beit-tel és Rhodes-al való összeesküvésben való részvételére, kénytelen volt beismerni bűnösségét. Egy rendkívüli transvaali bíróság halálbüntetést szabott ki rá, angol közbenjárásra azonban ezt a későbbiekben 25 ezer fontos bírságra enyhítették. A pénzembert, miután visszatért Angliába, lovaggá ütötték a birodalomért tett szolgálataiért, és az első világháborúban magas beosztást kapott a hadügyminisztériumban.
A Jameson támadás kudarca azonban nem riasztotta vissza az angolokat. Sir Alfred Milner, a dél-afrikai angol főbiztos, titokban a telepesek elleni teljes körű háború előkészületeibe kezdett, mely a termékeny búr földeknek, a birodalomba való teljes bekebelezését volt hivatott előmozdítani. Titkos szövetsége Wernherrel és Beittel kellő anyagi támaszt nyújtott neki ahhoz, hogy belefogjon tervébe.
Valódi törekvéseit álcázva, az angol főbiztos beleegyezett abba, hogy tárgyalóasztalhoz üljön Krugerral és egyeztessenek az ’uitlanderek’ státuszát illetőleg. Milner azonnali állampolgári jogokat követelt a búr köztársaságba nagy számban érkező idegeneknek. Paul Kruger keserűséggel és haraggal a hangjában válaszolt: ’Az országunkat kéred tőlem!’ A tárgyalások végül félbe szakadtak, úgy ahogyan azt Milner tervezte. Az angol még a háború kitörése után is mindent elkövetett egy kompromisszumos béke elkerülése érdekében. A második világháború győztes hatalmaihoz hasonlóan ő is ragaszkodott a feltétel nélküli megadáshoz – és meg is kapta. Az ál-tárgyalások alatt Lord Kitchener, híres angol hadvezér bizalmasan megjegyezte egy barátjának, hogy az angoloknak a búr földek elfoglalásában a legfőbb akadályt az jelentette, hogy a búrok féltek attól, hogy olyan emberek kezébe kerüljenek, akik kétséget kizárólag nagy befolyást gyakorolnának az országuk kormányzásában.
A búrok félelmei megalapozottak voltak. A ’tárgyalások’ még javában folytak, mikor Wernher, Beit & Co. már javában egy ’uitlanderekből’ álló 1.500 fős hadsereg toborzásába és pénzelésébe fogott. A hadsereg végül 10.000 főre duzzadt.
Angliában eközben a vezető napilapok, (különösen az imperialista tulajdonban lévők) proponálták a háború gondolatát. Ezek közé tartozott többek között a Lord Burnham tulajdonában lévő konzervatív The Daily Telegraph, továbbá Oppenheim Daily News-a, Mark Evening News-a illetve Steinkopf St. James Gazette című napilapja.
Ellenállást Angliában a háborús hisztéria egyre intenzívebb kampánya leginkább a politikai baloldalból váltott ki. A Henry M. Hyndman által vezetett Szociál-demokrata Szövetség (Social Democratic Federation, SDF) adott leginkább hangot háborúellenes nézeteinek. Az SDF Justice című hetilapja 1896-ban tájékoztatta olvasóit, hogy ’Beit, Barnato és cimboráik’ nem mást tűztek ki célul, mint egy Zsidó-Angol Birodalom létrehozását, mely Egyiptomtól a Fokföldig húzódna, és nem utolsó sorban megsokszorozná a már amúgy is óriási vagyonukat. Az SDF már 1890 óta próbálta sorozatosan felhívni a figyelmet a tényre, milyen mértékű káros befolyással bírnak a kapitalisták az angol sajtóra. Amikor 1899-ben kitört a háború, a Justice hírül adta olvasóinak, hogy a sajtó ’sémita urai’ sikeresen propagáltak Nagy Britanniában egy agressziótól fűtött, kriminális háborút.
A pénzemberek határtalan kapzsisága egybevágott az angol gyarmatokért felelős miniszter, Joseph Chamberlain imperialista törekvéseivel, Alfred Milner politikai ambícióival és a gyémánt-spekuláns Cecil Rhodes álmaival. Olyan tízezrek életét áldozták föl pénzéhségük és becsvágyuk oltárán, akik csupán szabadon szerettek volna élni.
Anglia megkezdte csapatai Dél-Afrikába való küldését, hogy előkészítsék a háborút. Kruger ultimátumban szólította fel őket a visszavonásra. Miután az angolok ezt megtagadták, a búr köztársaságok hadat üzentek.
Noha létszámban alulmaradtak az angolokkal szemben, a búr szabadságharcosok körében jó közszellem uralkodott. Nagyon jól ismerték a terepet, ahol harcoltak, de mindennél többet nyomott a latban, hogy a saját földjükért, saját szabadságukért és életminőségükért harcoltak. Cseppet sem festettek úgy lóháton mint egy tipikus katona.’ Egyenruhaként’ ugyanaz a durva viselet szolgált, amit farmerként hordtak. Nagy szakálluk volt, széles karimájú kalapot viseltek, és a marhatereléshez használt szíj volt átvetve a vállukon.
Elhivatottságuk ellenére, másfél év megfeszített harc után azonban a búrok kénytelenek voltak feladni összes nagyvárosukat és a fő vasútvonalat is az ellenséggel szemben. Habár helyzetük egyre kilátástalanabb volt, a fegyvert nem tették le. Új módját választották az ellenállásnak, a gerilla hadviselést. A búr rohamcsapatoknak igaz, hogy négyszeres túlerővel kellett felvenni a harcot, rengeteg civil támogatását élvezték és figyelmeztetés nélkül támadtak. Mindez lehetővé tette, hogy meggátolják az ellenség számára a már megszállt területek ellenőrzését.
Lord Kitchener, az angol főparancsnok ekkor taktikát változtatott. Az új típusú háború lényege a teljes körű rombolásban és az emberek elleni kegyetlenségben merült ki, és nem utolsó sorban, az esetek többségében győzelemhez vezetett. Ez kiterjedt az egész állatállomány és a termények elpusztítására, megsemmisítésére, a búr farmok felégetésére, illetve a gyermekek és asszonyok koncentrációs táborokba való elhurcolására is. Ezekről a táborokról szóló jelentések megdöbbentették az egész nyugati világot.
1902. januárjában J.C. Smuts, búr tábornok, később a Dél-Afrikai Szövetség miniszterelnöke, megkérdőjelezve az angol hadviselés morális hozzáállását, igencsak lesújtó jelentésben összegezte a háború pusztításait. Többek között kitért Lord Kitchener embertelen és barbár vérengzésére a két búr köztársaságban, mely mélyen sértette a legalapvetőbb nemzetközi háborús jogokat. Szinte minden búr farmot és falut felégettek, a termést megsemmisítették, a jószágokat pedig lemészárolták. Lord Kitchener terve az volt, hogy nem annyira harcban, mint inkább ártatlan asszonyokat és gyermekeket megfélemlítve nyerje meg a háborút. Smuts továbbá kifejtette, hogy a nemzetközi jogok ilyen fajta megsértése nagyon is jellemző arra a nemzetre, amely mindig is önjelölt bíraként lépett föl más nemzeteket érintő kérdésekben.
Még Angliában is elítélték prominens személyiségek a dél-afrikai mészárlást. Lloyd George, aki később, az első világháború alatt a miniszterelnöki posztot töltötte be, szintén indulatosan támadta a vérontást. 1901. február 18.-án a parlamentben tartott beszédében egy angol tiszt leveléből idézett, aki részletesen kifejti, hogyan fosztogattak faluról falura, hogyan gyújtották föl a parasztok otthonait és azt az agóniát, amit a földönfutóvá lett családok átéltek, miközben végignézték, ahogy valaha takaros tanyáikat a földdel teszik egyenlővé. Lloyd George a következőképpen kommentálta az eseményeket: ’Ezt a háborút nem férfiak ellen vívjuk, hanem asszonyok és gyermekek ellen.’
Egy másik későbbi miniszterelnök, Henry Campbell-Bannerman 1901. június 4.-én szintén a parlamentben feltette a kérdést, hol húzódik egy háború és egy embertelen mészárlás közötti határvonal, illetve hogyan nevezzék azt, ami Dél-Afrikában lejátszódik.
Michael Davitt, alsóházi tag személyesen és politikailag is mélyen elítélte az angolok fellépését és a 19. század legnagyobb aljasságának nevezte.
John Dillon, a parlament egy ír nacionalista tagja is felszólalt a britek búr hadifogoly-kivégzései ellen. 1901. február 26.-án nyílt levélben világított rá az angolok elfogadhatatlan bánásmódjára. Sérelmezte, hogy Lord Kitchener minden élelmiszert és takarmányt, ami az útjába akad, elpusztít, a marhákat, lovakat és minden egyéb jószágot elkobozza és ezzel a lakosságot éhhalálra ítéli. Nem bíbelődnek a foglyokkal, egytől egyig kivégzik őket. Az is parancsban lett kiadva a brit katonáknak, hogy szabadon fosztogathatják a házakat, függetlenül attól, hogy gazdáik harcolnak-e vagy sem.
Szintén Dillon közreműködésével került publikációra a Liverpool Courier-ban egy katona levele, amelyből világosan kiderül, hogy Lord Kitchener utasításban adta ki, hogy senki nem ejthet foglyul búrokat, illetve aki mégis ezt tenné, attól megvonják a napi élelmiszeradagjának a felét, ami a fogoly ellátását volt hivatott fedezni. Dillon a Wolverhampton Express-ben és a Star-ban idézett egy harmadik levélből is, melyet egy a Királyi Walesi Ezredben szolgáló katona írt. Ő szintén arról tudósít, hogy nincsenek búr hadifoglyok, mivel ugyan volt néhány sebesült, de azokat malmokban ’felőrölték’, így már nem élnek.
Az ír származású Dillon fölháborodása különleges nyomatékkal bírt. Míg a brit csapatok éppen a nemzeti szabadságuktól fosztották meg a búrokat Dél-Afrikában, addig a dél-írországi lakosság szintén a brit kormány gyarmati politikáját szenvedte.
1902. január 20.-án, még egyszer és utoljára Dillon kísérletet tett a parlamentben arra, hogy felhívja kollégái figyelmét erre a gyalázatra. Beszédében kitért arra, hogy a modern háború fogalma tiltja egy ország totális letarolását, az élelmiszertartalékok elpusztítását, és ezáltal a civil lakosság kiéheztetését. Feltette a kérdést, mit szólt volna hozzá a nyugati világ, hogy ha Németország 1870-ben Párizs felé menetelve feldúlta volna az egész országot, és koncentrációs táborokba kényszerített volna ártatlan asszonyok és gyermekek ezreit, ezzel aláírva halálos ítéletüket?
Az alsóházi tagok közül azonban senki nem bírálta olyan élesen a britek által folytatott kapitalista politikát, ahogyan azt John Burns, a munkáspárt battersea-i képviselője tette. A korábban SDF tag országos elismertségre tett szert az angol munkásosztály rettenthetetlen védelmezőjeként és vezetőjeként 1889-ben, a dokkmunkás-sztrájk ideje alatt.
’Bárhol is vizsgálódjunk, mindenhol a pénzt fogjuk a háttérben találni.’ - jelentette ki az alsóházban 1900. február 6.-án. ’Az anyagiak kezdettől fogva begyűrűztek ebbe a háborúba. Míg az angolok a történelem folyamán mindig Sir Galahad-ként léptek föl, az ami most az afrikai kontinensen történik ennek a történelmi hagyománynak a megcsúfolása.’ - mondta.
Burns egyébként nem csak a munkások jogainak legendás élharcosa volt, hanem a környezeti reformok, a nők jogainak és a jobb városi ellátás fáradhatatlan bajnoka is. Még Cecil Rhodes is a következőképpen jellemezte: ’a brit demokrácia legékesszólóbb vezéralakja’.
Burns az Afrikában tevékenykedőket azonban mégsem kapitalista elveik alapján ítélte el. Sokkal inkább faji nézeteik miatt tartotta őket veszélyesnek és Anglia vesztét látta bennük.
Magán a munkáspárton belül is nagy volt a szembenállás a háborúval kapcsolatban. 1900 szeptemberében, a Kereskedelmi Szövetség Kongresszusán a következő szavakkal bélyegezték meg a búrokat: ’olyasvalakik, akiknek szándéka elzárni az arany mezőket a világpolgároktól, miközben nekik sem hazaszeretetük sem pedig hazájuk nincsen’.
A dél-afrikai imperialista terv egyik legbefolyásosabb ellenlábasa az újságíró John Hobson volt. 1899-ben a Manchester Guardian Dél-Afrikába küldte, hogy első kézből tájékoztasson a búr háború eseményeiről. A vizsgálat három hónapja alatt, Hobson megbizonyosodott róla, hogy a konfliktusért alapvetően az imperialisták kis csoportja felelős.
Hobson elemzése arról, hogy milyen motívumok húzódnak a háttérben, a Háború Dél-Afrikában címet kapta. Figyelmeztette honfitársait: ’Azért harcolunk, hogy bányatulajdonosok és spekulánsok kis nemzetközi oligarchiájának hatalmat adjunk a kezébe Pretoriában. Az angoloknak fel kell ismerniük, hogy Dél-Afrika gazdasági és politikai sorsa egyelőre, és nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben is, olyan külföldiek kezében összpontosul akiknek egyrészt az érdekeik pénzügyi jellegűek, másrészt nem elsősorban a brit koronát szolgálják.’
Az anti-imperialisták és munkásosztálybeliek lelkesen üdvözölték Hobson széles körben olvasott munkáját. A Független Munkáspárt félhivatalos szervezete a következőképpen kommentálta a könyvet: ’A modern imperializmust valóban egy féltucat pénzintézet és pénzember irányítja, akik állami kötvényeket adnak, vesznek, és ebben a nagyszabású társasjátékban a politika csupán a zsetont helyettesíti.’
A búrok elleni kegyetlenkedés ellen keresztes hadjáratot vívó angol lady, Emily Hobhouse, a koncentrációs táborokban folyó horrorra próbálta felhívni a világ figyelmét. ’Némelyik táborban’ – írta – ’két, néha három különböző család él egy sátorban. Tíz, sőt tizenkét embert is bezsúfolnak egyetlen sátorba. Legtöbbjüknek a földön kell aludnia. Ezek az emberek soha nem fogják elfelejteni mi történt velük. A legsúlyosabban mindez a gyermekeket érinti. A rettenetes forróság és a helytelen és nem elégséges táplálkozás következtében elsorvadnak. Ezeknek a táboroknak a fenntartása nem mást jelent, mint egyenlőt gyermekek meggyilkolásával.’
Az angolok 116.572 embert kényszerítettek koncentrációs táborokba, s szinte mindegyik asszony és gyermek volt. Ez a búr lakosság mintegy egynegyedét jelentette. A háború után a kormány által kiadott hivatalos jelentés szerint 27.927 halálos áldozata volt a táborokban eluralkodó éhínségnek, tífusznak és a meghurcolásnak. Ebből több mint 22 ezer 16 évnél fiatalabb gyermek volt és a fennmaradó 5 ezer áldozatot is zömében asszonyok tették ki.
Emily Hobhouse szerint a búr asszonyokat, minden szenvedésük ellenére, látszólag még haldokló gyermekük látványa sem volt képes megtörni. Soha semmilyen jel nem utalt arra, hogy azt kívánnák, bárcsak férjeik megadnák magukat és véget vetnének ennek a szenvedésnek. Harcolniuk kellett a végsőkig.
Kitchener, amikor már úgy tűnt, hogy az aljasság fogalmát teljesen kimerítette, felfegyverezte a bennszülött bantukat. Az angolok végül is 10.000 martalóc feketét láttak el puskákkal, de minderről elfelejtették tájékoztatni az anyaországban lévő illetékeseket.
Ez persze nem csoda, hiszen a történelemben itt fordult elő először, hogy európaiak négereket fegyvereztek fel és parancsban adták ki nekik, hogy fehéreket gyilkoljanak. Noha a primitív feketék igencsak silány katonáknak bizonyultak, arra mindenesetre jók voltak, hogy védtelen búr asszonyokat és gyermekeket mészároljanak le. Azoknak az asszonyoknak és gyermekeknek a sorsa, akiknek sikerült megszökniük a táborok jelentette földi pokolból, még inkább horrorisztikus volt, mint azoké, akik nem kíséreltek meg szökést.
1902 januárjában Smuts ezredes a következőképpen írta meg a bantuk toborzását: ’Fokföldön a civilizálatlan bantukat azzal vezették félre, hogy ha búr győzelemmel végződik a háború, vissza fogják állítani a rabszolgatartás intézményét. Megígérték nekik, hogy ha csatlakoznak az angolokhoz, a búr birtokok és javak őket fogják illetni és ezentúl ők lesznek azok akik a búroknak fognak parancsolni.’


Felhasznált irodalom:
Weber, Mark, The Boer War Remembered http://www.boer.co.za/boerwar/weber.html
Wikipedia, Second Boer War http://en.wikipedia.org/wiki/Second_Boer_War
The Boer War, South Africa, 1899-1902 http://www.geocities.com/Athens/Acropolis/8141/boerwar.html

Az erdélyi főnemesi életmód Petki János és Báthory Gábor életének tükrében

„Az jó erkölcs nálunk az igaz nemesség,Kiben az nem lakik, nincs ott az tisztesség,Noha nemes névnek örül minden község,De anyánktól nem száll reánk ez ékesség.
Nagy munka, fáradság, mértékletes élet,Drága szép tudomány mindent nemesíthet,Mü penig csak tunyán heverünk ez mellett,Úgy szerzünk világban mostan nemes nevet.”[1]

A mohácsi csatavesztés utáni következmények világosan jelölték ki azt a kényszerpályát, amelyen a létrejövő Erdélyi Fejedelemség politikája létezhetett, valamint a megszülető fejedelemség hivatását: megőrizni a szuverén magyar államiságot és a két ellenséges nagyhatalom, a Habsburgok és a Porta között egyensúlyozva megóvni a magyarságot, okosan kivárva azt a pillanatot, mely az ország felszabadítására, egyesítésére a leginkább alkalmas. Az 1590-es évek elején, török provokációk következtében kitört a „tizenöt éves háború”. Ugyanakkor a királyi Magyarországon az uralkodó, Rudolf önérzetesen támogatta az ellenreformációt. Egy olyan országban, amelynek lakossága túlnyomórészt protestáns volt. A bécsi udvar abszolutizmusa a magyar rendeknél végül komoly sérelmekhez vezetett.
1581-ben került Erdély élére Báthory Zsigmond, aki fiatalkori tapasztalatlanságában rosszul mérte fel a kínálkozó lehetőségeket, melyet a tizenöt éves háború kirobbanása kínált, és az eddig követett oszmán-barát politikát mellőzve komoly veszélybe sodorta Erdélyt. 1595-ben Bocskai István vezetésével Gyurgyevónál ugyan dicsőséges győzelmet arattak a törökök felett, de az ígért császári segítség elmaradt, s hosszú távon már lehetetlen volt fenntartani az eredményes védelmet a Porta seregei ellen. Európa ugyanis ekkor még nem volt elég erős és egységes a törökök kiűzésére, ugyanakkor az Oszmán Birodalom hatalma elegendő volt ahhoz, hogy megvédje európai hódításait. Az erőviszonyok helytelen megítélése a politikai egyensúly megingásához vezetett, és lehetőséget adott Erdélyben a különböző ellenséges csapatoknak, és a velük érkező zsoldos, martalóc katonáknak a kíméletlen pusztításra. Erdély területe csatatérré vált, és szinte teljesen elpusztult. 1599-ben Giorgio Basta, itáliai-albán származású zsoldosvezér Rudolf császár megbízottjaként érkezett Erdélybe, ahol Mihály vajda mellett ő lett a tartomány egyik vezetője. 1601-ben megölette a vajdát, s ekkor kíméletlen módszereiről elhíresült rémuralmat vezetett be, melynek következtében káosz közeli állapotba került a fejedelemség. Az anarchikus terror során, melyet fosztogató zsoldosok és banditák törvénytelen csapatai követtek el, Erdély elvesztette népességének egyharmadát, beleértve a nemességet is.
1604-ben végül, csalódva a császári udvarban és megelégelve Basta önkényét, Bocskai egy Habsburg-ellenes felkelés élére állt. Bethlen Gábor, későbbi erdélyi fejedelem a török területre menekült bujdosók nevében támogatta, s kilátásba helyezte a török támogatást, ugyanakkor Bocskai egy másik erdélyi főnemes, Petki János segítségével megnyerte magának a hajdúkat.
S bár a politikai háttér ilyen viharos és messzemenően baljóslatú volt a 17. század hajnalának Magyarországán, mégközelebbről Erdélyben, mégis a késői reneszánsz gondolatvilága és műveltsége olyan terepet biztosított a kor kiemelkedő egyéniségeinek, melynek támogatásával ezek az emberek ki tudták használni erkölcsi és intellektuális adottságaikat.
A reneszánsz humanizmus megteremtője Magyarországon Mátyás király volt, s az ő törekvései később is komoly meghatározói voltak az ország kulturális viszonyainak. A mátyási modell Erdélyben való meghonosítása két püspök nevéhez fűződik elsősorban. Az egyik Geréb László, Mátyás király unokaöccse, aki 1475-1501 között volt erdélyi püspök, később pedig kalocsai érsek, a másik Várdai Ferenc, aki 1524-ben bekövetkező haláláig volt Erdély püspöke. Erdélyben Geréb püspökké kinevezéséig nincs arról adatunk, hogy valamelyik püspök ott valódi püspöki udvart alakított volna ki. A 15. század közepéig Gyulafehérvár volt az egyházmegye központja, ahol azonban addig még nem alakult ki állandó jellegű és valóságos püspöki udvar, így Gyulafehérvárt akkor még az elhanyagoltság jellemezte. A püspöki udvarok alkalmazottai, legtöbb esetben még a káptalan is, sokáig csak a püspökök beosztottjai, parancsaik végrehajtói voltak, de ennél nem többek. Legfeljebb néhányan tűntek ki közülük irodalmi vagy tudományos érdeklődésükkel. Mivel a püspökök eddig leginkább a királyi udvarokban tartózkodtak, nem igazán kötődtek székhelyükhöz, s így nem is különösebben törődtek vele; sem anyagi ráfordítást nem áldoztak, sem idejüket nem fecsérelték rá. Sőt, a legtöbben kizárólag arra vártak, hogy mikor cserélhetik fel püspökségüket nagyobb jövedelműre.
Az új szemlélet kialakulása, az új európai művelődési irányzatok térhódítása, a reneszánsz és humanista törekvéseket pártoló igazi püspöki udvar kialakulása tehát Mátyás király uralkodásához köthető. Geréb Lászlótól kezdve több mint fél évszázadon keresztül az erdélyi egyházmegye élére leginkább egyetemet végzett püspökök kerültek, akik előbbre jutásukat nem csak családi kapcsolataiknak köszönhették, hanem műveltségüknek, tanulmányaiknak, valamint képzettségüknek közigazgatási területen is. (Geréb László Ferrarában, Kálmáncsehi Domokos Bécsben, Thurzó Zsigmond Párizsban és esetleg Páduában, Várdai Ferenc Rómában, Páduában és Bolgnában tanult, Gosztonyi János Bécsben, Ferrarában, Párizsban és Bolognában végezte tanulmányait. De tény, hogy műveltségüket illetően szinte semmiben sem különböznek az olyan erdélyi püspököktől, mint Bácskai Miklós, Perényi Ferenc, Gerendi Miklós vagy Statileo János, akiknek egyetemi tanulmányairól nincs tudomásunk.)
A gyulafehérvári püspöki udvarban működő humanisták egyik célja az értékes és ritka kéziratok megmentése, illetve kinyomtatása volt, irodalmi érdeklődésüket könyvek és kéziratok beszerzésével, saját könyvtáruk gyarapításával próbálták kielégíteni, ugyanis ezek voltak azok az eszközök, amelyek biztosíthatták a humanista műveltség elsajátítását, illetve megőrzését, felfrissítését. Az egymásnak megküldött, vagy az egyéb más módon megszerzett könyvek és kéziratok teremtik meg a kapcsolatot az európai kontinens humanistái között, de a kapcsolattartás számos más formája is létezett, mint a levélírás, a zarándoklatok, az utazások, vagy akár diplomáciai megbízatások. A múlt értékeinek megőrzésén fáradoztak akkor, amikor ókori pénzérméket, feliratos köveket gyűjtöttek össze, de a történelem iránti érdeklődésük nem rekedt meg csupán ezen a szinten, hanem tevőlegesen is részt vettek abban különféle történeti művek megírásával.
Az erdélyi püspöki udvar kulturális hagyományait egyházi téren más útra tereli a reformáció, lelassítják a mohácsi vereséget követő fejlemények, Buda eleste és a katolikus püspökség javainak 1556-os szekularizációja. Mindennek ellenére az Erdélybe áthelyezett királyi, később fejedelmi udvar a gyulafehérvári humanista és reneszánsz hagyományok közvetlen folytatója lett. Az erdélyi fejedelemség legműveltebb értelmiségiei ekkor is tudatában voltak a Mátyás-kori műveltség rendkívüliségének, hiszen a király halálát vízválasztónak tekintették Magyarország történetében. Igyekeztek Mátyás korának eredményeihez mérni magukat, s a királyt illető tisztelet és nagyrabecsülés olyan mértékű volt volt, hogy Erdélyben szokássá vált mátyási relikviákat megőrizni, de sok erdélyi értelmiségi kódexeket mentett meg a török földre vitt korvinák közül, így róva le háláját az akkor már csak elviekben működő mátyási modell irányában, melynek jelentőségét akkor még sokra tartották.
A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb erdélyi alakja homoródszentpáli Kornis Farkas volt; egy műveltségileg és emberileg rendkívül nyitott, igazi szabadgondolkozó mecénás és politikus, aki felkarolta a humanizmus továbbélésének és továbbadásának lehetőségét korának ifjúságát illetően. Néhány meghatározó személy a Kornis-kör számos neveltje közül: Székely Mózes, aki Kornis veje volt, gyámfia, Bethlen Gábor, valamint több unokaöcs: Mikó Ferenc, Bethlen Farkas, Bogáthy Miklós és Menyhárt, valamint a Petki fivérek. Mivel Kornis Farkas – Székely Mózes kivételével – fent említett rokonainak egyben a gyámja is volt, neveltetésüket, kitaníttatásukat is ő vállalta. Kornis a sokoldalúság jegyében meglehetősen egyedi megoldást választott: a legkülönfélébb szellemi központokba küldte tanulni pártfogoltjait. Voltak, akik a kolozsmonostori jezsuita iskolában, a kolozsvári unitárius vagy a sárospataki evangélikus kollégiumban, mások Heidelbergben, Padovában vagy Oxfordban végeztek. A katonai pályára szánt nevelteket is szétszórta: mehettek Zsigmond gyulafehérvári udvarába, vagy lehettek János Kázmér pfalzi választófejedelem illetve, Báthory András bíboros apródjai, vagy a királyi Magyarországon Forgách Simon, Pálffy Miklós, Melith István nemesi udvaraiban nevelkedhettek. De amint ezek a fiatalurak visszatértek s újra összegyűltek Kornis Farkas késő-reneszánsz műveltségű szentpáli udvarában, a magukkal hozott sokféle tudás, szemlélet érdekes, de mindenképpen tanulságos kaleidoszkóppá állt össze.

Bocskai szerveződő Habsburg-ellenes pártjának tehát egyik lehetséges fiatal élharcosa a már korábban is említett Petki János (1572–1612) volt. Apja, dersi Petki Mihály, Udvarhelyszék királybírája, saját apja iránti tiszteletből a János nevet adományozta legidősebb fiának. (Dávid Ferenc unitárius követőjeként egyik gyermekét sem kereszteltette meg.) Az apa 1582-ben bekövetkezett halála után Petrichevich Horváth Kozma, Báthory István bizalmas embere irányította a gyerekek neveltetését. Jánost Melith Istvánhoz, egy rokonukhoz küldte tanulni, aki korának tekintélyes politikusa, királyi tanácsos, a szepesi kamara elnöke és mellette elismert irodalompártoló, Justus Lipsius híve volt. Udvarának újsztoikus, humanista szemlélete valószínűleg komoly hatással volt Petki felfogásának, szellemiségének alakulására is. Melith Sárospatakra akarta küldeni Petkit taníttatni, de nem várt akadályba ütközött: a fiatalember nem volt megkeresztelve, s ezért nem akarták felvenni az iskolába.
Petkit evangélikusnak keresztelték tehát, de amint betöltötte a felnőtt kort, visszatért az unitárius egyház tanításaihoz.
Annak ellenére, hogy külföldi egyetemet (tudomásunk szerint) nem végzett, Erdély magas műveltségű, nyelveket beszélő, neosztoikus szellemű főúri elitjébe tartozott.
Petki János sárospataki tanulmányai után visszatért Erdélybe ahol Báthory Boldizsár szolgálatába állt, majd urának kivégzése után a fejedelem udvarába került és részt vett az 1595–96-os hadjáratban is. Báthori Zsigmond első lemondása után Mária Krisztierna „aulae familiarisaként” (udvarnoka) teljesített szolgálatot. Ekkor már tekintélyes résztvevője volt az erdélyi politikai életnek. De ezt követően is megmaradt a Báthoryak hűségén, Báthory András fejedelem oldalán harcolt a sellenberki csatában és azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült Görgénybe szöknie. Azonban innen is tovább kellett menekülnie, mert Mihály vajda gyanakodott rá. Életét sikerült végül megmentenie, de birtokait a vajda elkobozta. A vajda kiiktatására irányuló szervezkedés egyik jelentős alakjaként csapatot toborzott, majd velük Moldvába sietett, hogy amikor Zsigmond hívei a fejedelem visszatérését készítik elő, kéznél legyen. Bocskai az elsők között nyerte meg Petkit. Együtt szervezték meg a fejedelem visszahívását kimondó gyulafehérvári országgyűlést 1598 augusztusában. 1601-ben a trónjára visszatérő Báthory Zsigmondot támogatta, s tagja lett a fejedelmet Moldvából behívó erdélyi követségnek. Báthory Zsigmond fejedelem kinevezte kincstartójává, Udvarhelyszék királybírójává, s diplomáciai tárgyalásokra Lengyelországba és Prágába küldte. A következő évben pedig Bécsben tárgyalt, de most már Zsigmond végső lemondásáról. Bocskai fellépéséig II. Rudolf hűségén maradt, s nem csatlakozott Székely Mózes mozgalmához. Sőt, 1603-ban a gyulafehérvári országgyűlés tiszteletadását és elfogadását tolmácsoló küldöttség tagjaként ismét Bécsbe ment. Basta, császári generális 1604 decemberében Udvarhelyszék főkapitányává nevezte ki Petkit. Mivel ekkor már sem homoródszentpáli Kornis Farkas, sem veje, Székely Mózes nem élt, a székelység egyre inkább benne látta vezetőjét. Ahogy Haller Gábor a szászok, Petki a székelyek megnyerése miatt lett kulcsfontosságú ember Bocskai István számára.
A többi főnemesi, sztoikus politikushoz hasonlóan Petkinek is vezető szerep jutott a Bocskai-féle felkelésben. Miközben a kivárást szem előtt tartó politikustársai kiváló együttműködéssel fedezték őt a császári biztosok előtt, Petki megszervezte, és Bocskai oldalára állította a székelyeket. 1605. februárjában, teljes egyetértésben döntöttek Bocskai fejedelemmé választásáról. 1605. márciusában a székelyek generálisa lett, Petki azonban a diplomáciában és az udvari életben sokkal sikeresebben mozgott, mint a harcmezőn, így végül fejedelmi tanácsosnak választották. Bocskai szabadságharca a bécsi békével végződött 1606-ban, amelyben Rudolf biztosította a protestánsok vallásszabadságát. E béke becikkelyezésével iktatták törvénybe a vallásszabadságot Magyarországon is. E békében Rudolf elismerte, hogy törvényt csak a nemzettel együtt hozhat, és hogy Magyarországon nem lehet alkotmányellenesen kormányozni. E béke szabályozta az Erdély és Magyarország között levő területi viszonyt is.
A hagyományos erdélyi politikához való visszatérést jelentette Bocskai István rövid regnálása (1605-1606), majd Rákóczi Zsigmond (1607-1608) fejedelemsége, mely során, 1607-től 1608. március 8-ig Petki elismert kancellárként működött, s ebben a minőségében birtokadományokat és nagyságos címet kapott.
Az 1608-ban hatalomra jutó Báthory Gáborral kezdettől fogva rossz viszonyban volt, de ennek ellenére 1609-ben fejedelmi tanácsos, majd 1610-től Doboka vármegye főispánja lett. Ugyanebben az évben portai követnek nevezték ki. Ekkor nyíltan is szembefordult a kicsapongásairól, erkölcstelen életviteléről hírhedt Báthori Gáborral, s 1611-ben II. Mátyás hadai élén a szászok segítségére érkező Forgách Zsigmondhoz csatlakozott, amiért Báthory Gábor az 1612. májusi országgyűlésen jószágvesztésre ítéltette. Petki élete utolsó évében a fejedelem megbuktatására irányuló sikertelen felkeléshez csatlakozott, melynek leverése után a brassói szászoknál húzódott meg. Itt is halt meg 40 éves korában.

Petki János tehát korának művelt, a tudományokat és az irodalmat pártoló erdélyi főura volt, aki kései reneszánsz költőink között számon tartva verseket is írt, akárcsak a szintén unitárius Kátai Mihály kancellár. De szoros barátság fűzte a Balassiakhoz, és Rimay Jánoshoz is. Egyik legfigyelemreméltóbb munkája Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetélkedések (Kolozsvár 1610) című 1608-ban írt terjedelmes verses certamene (vetekedés). A certamen két terjengős, vers-formájú, oktató jellegű beszédből áll: az elsőben a megszemélyesített Élvezet (Voluptas) csábítja felelőtlen táborába az ifjúságot, a másodikban a hasonló módon ábrázolt Erény (Virtus) cáfolja az Élvezet érveit és a maga követésére sürget. A költemény harmadik részét a hosszú peroratio alkotja, amelyet Petki most már a saját nevében intéz a szeretett erdélyi fiatalsághoz.
Petki e sztoikus erkölcsprédikációjában meglehetősen nyíltan juttatja kifejezésre politikai elégedetlenségét: a peroratio bizonyos részei félreérthetetlenül utalnak arra, hogy a szerző Báthory Gábor hatalomra jutásakor kénytelen volt lemondani kancellári méltóságáról, s a kortársak a Voluptas híveit korholó strófákat sem értelmezhették másként, mint a közismerten kicsapongó életmódot folytató erdélyi fejedelemnek és környezetének ostorozását.

A Petki által ostorozott fiatal fejedelem, az 1608-ban trónra került Báthory Gábor egy szintén nagynevű és régi erdélyi főnemesi család, a Báthoryak leszármazottja.
Báthory Gábor személyisége sokat foglalkoztatta a történészeket, ugyanis erőszakos, szeszélyes, állhatatlan, kicsapongó és erkölcstelen viselkedése sokban meghatározta kormányzását és végeredményben Erdély sorsát is. Ez a végletes magatartás családja több tagjára ugyanígy jellemző volt, s ezért sokakban felmerült a család esetleges terheltségének lehetősége is, melyet a gyakori rokon-házasságok is erősíthettek, de mivel Báthory István lengyel királyon és erdélyi fejedelmen kívül egyikük fizikai állapotáról sincsenek biztos ismereteink (és természetesen neki sem elmeállapotáról írtak orvosai), pontos tények nélkül felelőtlenség lenne azt állítani, hogy retardáltak lettek volna. Ugyanakkor kortársaik, akik ismerték az elmebetegség fogalmát és megnyilvánulását, normálisnak fogadták el őket. De mégsem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a családtagokat, akiknek leginkább furcsa, mi több, kegyetlen tetteit őrizte meg az utókor: Báthory Erzsébet, a csejtei várúrnő, aki állítólag fiatal szolgálói vérében fürdött, vagy ecsedi Báthory Klára, Erzsébet nagynénje, aki a kor legismertebb leszbikusa volt, de a családtagok között nagy számban találhatunk vérfertőzőket, epileptikusokat, alkoholistákat, gyilkosokat, szadistákat, homoszexuálisokat és sátánistákat. Erzsébetet állítólag egyik nagybátyja avatta be a sátánista rituálékba. Bizonyos források szerint a Báthory család rokonságban állt Vlad Tepessel, aki 1546-ban Báthory István segítségével szerezte vissza trónját az ottomán törököktől. És e mértéktelen életvitelről híres vonalhoz tartozott minden kétséget kizárólag Báthory Gábor fejedelem is, aki éppen a szép asszonyok iránti vonzalmával vívta ki saját nemesei ellenszenvét. Báthory Gábort a sors tökéletes testi és lelki tulajdonságokkal áldotta meg. Egyike volt a legvonzóbb és legdaliásabb férfiaknak, szellemi képességei is kivételesek voltak, de jóformán híjával volt minden erkölcsi érzéknek. Az mértékletesség fegyelmező erejét nem ismerte, heves indulatainak és káros szenvedélyeinek, sőt pillanatnyi szeszélyeire hallgatott mindig. Lelki alkata azzal a fogalommal jellemezhető leginkább, amelyet az elmekórtan erkölcsi őrületnek - moral insanity - nevez.
E szélsőségek mellett természetesen voltak a családban elismert, mértékletes és rendkívül művelt emberek is: Báthory Anna, aki egyházszervező tevékenységéről lett híres, fivére, somlyai Báthory István, aki igen művelt és határozott politikusként a lengyel trónig jutott, vagy éppen Báthory Anna fia, ecsedi Báthory István országbíró, aki visszavonulva a politikától kora legkiemelkedőbb szellemi erőit gyűjtötte maga köré, s külsőségekben egyszerű, de kifinomult udvartartásáról volt nevezetes.

A családból utolsóként hatalomra került fejedelem, Báthory Gábor, a hajdúk támogatásával szerezte meg a trónt, s Bethlen Gábor is őt támogatta. A fiatal fejedelem gátlástalansága nem ismert határokat, ha a hatalomról volt szó: ha kellett protestánsnak vallotta magát, ha pedig arra volt szükség, akkor katolikus volt, s néhány évig tartó uralkodását mindvégig a folyamatos nyugtalanság jellemezte. Elismertségre és korlátlan hatalomra való törekvése leginkább caesaromania volt, semmint igazi nagypolitikai koncepció. Ez volt az oka, hogy gyakori sikerei ellenére rendszerint szerencsétlenség és romlás háramlott az országra.
Pedig a Habsburgok egyre erősödő katolizáló törekvései, a rendkívül megbolygatott hatalmi egyensúly következtében fontos lett volna, hogy legalább Erdélyben nyugalom legyen ahhoz, hogy Magyarország átvészelje a nehézségeket. Erdély, mint a magyar protestantizmus és alkotmány biztosítója. Báthory Gáborban elvileg meg lett volna ehhez a rátermettség és az erő, de hiányzott belőle a politikai képesség és mindenekelőtt a mérséklet. Előbb a nádorral került konfliktusba, majd a törökökkel. A szászok azért fordultak ellene, mert Szebent, mint szabad királyi várost katonáival elfoglalta. Radu havasalföldi vajdával is több csatát vívott váltakozó eredménnyel. Még súlyosabb probléma volt, hogy otthon is maga ellen fordított mindenkit. Szenvedélye, mellyel a szép asszonyokat hajszolta, ellene hergelt minden jellemes embert. Erkölcsöt, törvényt, kötelességet és tisztességet nem ismerő kényúr volt, ami nemcsak általános felháborodást, hanem elégedetlenséget is keltett. Az ország belső békéje veszélybe került. Az általános közhangulat egyre baljóslatúbb lett, amelyet Bécsből is szítottak. Véletlenül az általa üldözött, semmibe vett, vagy mellőzött főurak szinte mind katolikusok voltak, s ennek következtében az a vélemény kezdett elterjedni, hogy üldözi a katolikus vallást.
Végül az erdélyi főurak összeesküvést szőttek ellene, de tervük kitudódott, s az ellenállást leverték. Egy mámortól tobzódó szebeni lakomán sértette meg korábbi támogatóját, Bethlen Gábort is olyannyira, hogy többé már nem békültek ki.
A szászok ellenállását is letörte, s sikeritől megittasulva még az utolsó megmaradt embereit is elfordította magától, így semmi megbízható támasza nem maradt, amikor a sértett Bethlen a törökhöz fordult segítségért és meg is nyerte őket magának. Báthory magát biztosítandó, igyekezett eddigi ellenfeleivel megbékülni s ekkor ismét Bécs, valamint a magyar urak felé orientálódott, de ott már nem igazán bíztak benne. Bécs is hadat küldött ellene, s a török számára is megbízhatatlanná vált, ezért mindkét nagyhatalomnak érdekében állott Báthory eltávolítása.
Forgács küldött ugyan neki 2000 főnyi sereget Abaffy Miklós vezetése alatt, de elsősorban inkább azért, hogy ellenőrizze, mert még mindig azt gyanították, hogy kiegyezik a törökkel, s ez így is volt. Mivel Báthory, hogy visszanyerje a törökök pártfogását, még Váradot is hajlandó lett volna átengedni a Portának, ezért a saját hajdúi végeztek vele. Amikor Abaffy számára nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan alkudozik a törökökkel, eltökélte, hogy mint „a haza megrontóját” végez vele, és 1613. október 26-án katonáival megölette.
Vele halt ki végül férfiágon a Báthory-család.

A Báthory hatalmának megdöntésében fontos szerepet játszó Szkander pasa írta róla: „Egy marok hajdúval, egy erszény pénzzel mind az egész világnál magát nagyobbnak állította.” Ennek okát így értette: „az ki más ember kezével arcul nem csapatott, az ő maga kezét vaskéznek állítja”. Ez a bécsi hadi levéltárban őrzött levél, melyből az idézet származik, fényesen bizonyítja Báthory magatartásának egyik sarkalatos pontját: tapasztalatlan volt, s ebből a tapasztalatlanságból származott önhitt magabiztossága és sérthetetlensége.
De valójában ki volt az az ember, akit azon a kora őszi napon a váradi Pecze patak partján Abaffy embereinek golyói megöltek? Egy erkölcstelen, züllött, véres kezű önkényúr, vagy az a népét szerető, jólelkű, bőkezű és a pogány törökkel hősi harcot vívó „Gábris vitéz”, aki olyan sokáig élt az erdélyi néptömegek emlékezetében? Az minden esetre elmondható, hogy Báthory Gábor uralkodása semmivel sem volt véresebb, önkényesebb és kegyetlenebb az erdélyi uralkodók többségénél. A „régi jó törvényeket” egyik erdélyi fejedelem sem tartotta tiszteletben. Tényleges, vagy vélt belső riválisaikkal Báthory Istvántól Apafi Mihályig egyaránt gondolkodás nélkül és drasztikus eszközökkel számoltak le. Mindez az erdélyi fejedelmi hatalom karakterisztikus jellegéből fakadt, és nem abból, hogy ezek a fejedelmek személy szerint féktelen, vérszomjas, zsarnoki hajlamúak lettek volna.
Még a lengyel királysággal minden utána következő erdélyi fejedelem példaképévé vált, és egyébként elismert és kiválónak tartott Báthory István sem követte az uralkodók szokásos és elvárt viselkedésmódbeli mintáit. Mind Erdélyben, mind Lengyelországban uralkodása a virágkort jelentette, mégis ellenzékét mindkét országban perek nélkül, gondolkodás nélkül ölette meg, ugyanakkor mindkét ország népét elképesztette kihangsúlyozottan puritán életmódjával.
E két egyidőben és egymással kapcsolatban is álló erdélyi főúr életviteléből világosan látszik, hogy a 17. század arisztokráciájának neveltetését, szellemiségét és törekvéseit mennyire meghatározták a kor politikai viszonyai. Legyenek akár sztoikus, bölcs és visszafogott urak, mint Petki János volt, akár állhatatlan és erkölcstelen szokásaikról elhíresült főnemesek, mint a Báthoryak, egyaránt elsődleges életcéljuknak tekintették a politikában való részvételt, az ország felvirágoztatását. Mert még Báthory Gábor politikájából sem hiányzott a nagy koncepciójú zsenialitás, hiszen minden bizonytalansága és ellentmondása ellenére is nyilvánvaló, hogy ő Erdélyből a román vajdaságokkal, mint hűbéres tartományokkal, egy erős és életrevaló államot akart szervezni, hogy a Habsburgokkal szövetkezve kiűzze az oszmán hadakat, és a magyar királyság régi egységét visszaállítsa. E tervhez azonban nem tudta sem a megfelelő utat, sem az arra hivatott eszközöket megválasztani, és kellően alkalmazni.
Erdély, melyet a 16. század első felében lezajlott nagy világtörténeti történések tettek a magyar nemzeti és állami eszme képviselőjévé, Bocskai munkásságának segítségével jutott történeti hivatásának nyilvánvaló tudatára, s most ezt a hivatást kellett folytatni. Bocskai után az erdélyi fejedelmek hatalmát és történeti fontosságát annak a hivatásnak tudata adta meg, hogy egyaránt tekinthették magukat az üldöztetés ellen küzdő protestáns magyarországi rendek vezetőjének és Erdély fejedelmének. Bocskai politikájának alapgondolatát végrendeletének következő sorai fejezik ki leghívebben:

„valameddig a magyar korona ott fenn [ti. Bécsben] nálunk erősebb nemzetségeknél forog, mindenkor szükséges és hasznos, egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona magyar kézhez kerülne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük, hogy azon korona alá a régi mód.”


Felhasznált irodalom:
http://www.hhrf.org/xantusz/mve_onallo_erdelyi_fejedelemseg.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Giorgio_Basta
http://hu.wikipedia.org/wiki/Bocskai_Istv%C3%A1n
http://72.14.209.104/search?q=cache:HuXHb1JAORMJ:www.hhrf.org/korunk/9805/5k03.htm+erd%C3%A9lyi+renesz%C3%A1nsz&hl=hu&ct=clnk&cd=5&gl=hu
Horn Ildikó: Bocskai István fejedelem erdélyi politikusai (Studia Caroliensia 2006.1. szám)
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC11587/12148.htm
http://www.szelence.com/petki/index.html
http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/18.html
http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1k%C3%B3czi_Zsigmond
http://www.atti.info/fejedelmek43.htm
http://bdeg.sopron.hu/~ibolya/bghelye.html
http://bdeg.sopron.hu/~ibolya/bguralkodasa.html
Péter Katalin: A csejtei várúrnő – Báthory Erzsébet (Labirintus, Helikon Kiadó, 1985.)
http://szekelyivadekok.tripod.com/erdely_37.html
Tüdő S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVIII. század alkonyán (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 1998.)











[1] Petki János: Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetekedések, kit az erdélyi nemes ifjaknak tanúságára most fordítottak magyarul Silius Italicusbul (részlet)